[83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
- Szóval ebben a két témában legyőzhetetlen vagy. Akkor visszavonulót fújok mielőtt még kisebbnek érezném magam.
Válaszolok kezeimet magam elé emelve. Mikor elneveti magát a személyiségemre célzó mondat hallatán nekem is kacagnom kell. Főleg, amikor meghallom a festmény lehetőségét.
- Értem, szóval ilyesmik jutnának eszedbe rólam. Ennek most örülnöm kellene vagy sem?
Vágok értetlen arcot, majd belekezdek a mesélésbe. Végig figyelem reakciót, de el kell ismernem, igazán pókerarc tud lenni. Pedig kíváncsi lennék, mit is gondol valójában rólam. Morfondírozok magamban. Az ő tekintete is a tengerre téved, amikor a búvárkodásról beszélgetünk.
- Úgy látszik, nemcsak engem tud elvarázsolni a természet. Egyébként egyetértek, gyönyörű a tengeri élővilág, de nem kell most se messzire mennem, hogy szépet lássak.
Kacsintok rá sokatmondóan. Igen, ezt egy gyenge bóknak szánom, kérdés, hogy mennyire ér célba. Figyelmesen hallgatom, amikor magáról mesél.
- Ösztöndíjjal? Nem is tudtam, hogy van ilyen lehetőség is.
Lepődök meg.
- Bár őszintén, nem igazán néztem utána helynek, úgy ajánlották nekem is.
Kevergetem a szívószállal italom.
- Áhhh, szóval te egy sajtkukac vagy. Örökmozgó, unalmat messze kerülő ember.
Összegzem, amit sikerült leszűrnöm mondataiból. Egy ötlettől vezérelve elvesszem jegyzetei mellől a tollát és átfordítom a poháralátétet, aminek az alja tiszta fehér volt.
- Ne less!
Szólítom fel mosolyogva. Pár tollvonás után felé csúsztatom. A karton alapú alátétet most remekművem díszíti. Egy pálcikaemberke ejt rajta krokodilkönnyeket. Mellette egy sportcipő van, aminek sarkára egy citromkarikát, bele pedig egy szívószálat rajzoltam.
- Valahogy így képzelem el a festményedet.
Nevetek saját krikszkrakszomon.
- Tudom mit, ez legyen egy belépő számodra. Gyere el az egyik túrámra. Ha úgy sem tudod csak lógatni a lábad, majd én meggyalogoltatlak, ne aggódj. Persze, úszhatunk is. Vagy lehet mindkettő.
Rajzolok egy kettest a művem sarkába.
- Dupla érvényű lett ezzel a kuponod.
Teszem vissza a tollát papírjai mellé.
|
 - Ha a művészetekről és a történelemről van szó, akkor nincs – mosolyodok el a kérdésére válaszolva. Persze biztos volt olyan dolog, amit nem tudtam volna, de az ilyesmit nem kell beismerni. A fanatikusságra tett megjegyzésére elvigyorodok, nos, be kell vallani, hogy fején találta a szöget. Nincs olyan dolog, ami jobban érdekelne ezeknél a témáknál, persze kivétel a festés és az írás, de azok csak hobbik. Persze, ha minden jól alakul, akkor az írás majd megélhetést is jelenthetne számomra. Akkor lennék csak igazán boldog. Roppant rémisztő és halálos fenyegetésemre Matt tettetett ijedséggel válaszol, amin elnevetem magam.
- Valóban roppant elragadó a személyiséged, szerintem festenék is egy képet az emléked tiszteletére – veszem fel a csipkelődés fonalát, - Az lenne a címe, hogy „a limonádéba fulladt cipőjét sirató fiú”. Vagy hasonló.
Érdeklődve hallgatom Matt kis beszámolóját magáról. Persze, hogy kíváncsi vagyok, hiszen mindig is az voltam. Gyakran előfordul, hogy sokat kérdezek, néha olyat is, amit nem nagyon kéne. Nem azért mert egy pletykás tyúk vagyok, de valamiért mindig is érdekelt más emberek élete, mindig is szerettem többet megtudni másokról. Ezt pedig sokszor csak kérdésekkel lehet elérni.
- Az dicséretes – bólintok, ahogy a fiú felsorolja, milyen sportokat űz. Lopva végigmérem, és magamban el kell ismernem, hogy látszik is rajta. És tessék a bizonyíték, hogy nem érdemes előre beskatulyázni senkit: Matthew nem az elit tagja, hanem túravezető. Ez a tény kicsit meglepett, de ennek nem mutattam jelét.
~ Csak 600m. ~ gondolom ironikusan. Én biztos meg is halnék, ha fel kéne kapaszkodnom egy 600m-es hegy tetejére, persze egy sziklamászónak meg kihívást sem jelent egy ilyen aprócska csúcs. A búvárkodást említve automatikusan a tengerre pillantok, és elgyönyörködöm a látványban.
- Biztos varázslatos lehet odalent – jegyzem meg egyetértően. – Nem mintha idefent nem lenne az.
Bambulásomból a hozzám intézett kérdések zökkentettek ki. Egy szőke hajtincset kisöprök az arcomból, és tekintetem Mattre emelem.
- Én ösztöndíjjal vagyok itt – válaszolom mosolyogva. Még jó, saját zsebből soha nem juthatnék el egy ilyen helyre. – Nem azért fizetnek, hogy a lábam lógassam. De hosszútávon nem is bírnám – teszem hozzá, majd belekortyolok a limonádéba, és szórakozottan kavargatni kezdem a szívószállal.
|
Szemmel láthatólag Bellát leköti, amit mondok, valószínűleg ezért is merülök bele a beszédbe. Kérdésemre pillanatok alatt megannyi információval válaszol, amik hallatán nagyokat pislogok.
Ez a lány tényleg nagyon okos.
Fut át az agyamon. Most kifejezetten érdekesnek találom mondandóját, szinte be sem áll a szája. Az ajka csak mozog és mozog, ami mosolyt csal arcomra.
- Van olyan dolog, amire nem tudsz válaszolni?
Szúrom mondataim közé, majd folytatom a mesélést. Ekkor jövök rá, hogy megint belemerültem. Mikor mosollyal az arcán felveti, hogy hasonló cipőben járunk, elnevetem magam.
- Szóval mindketten szenvedélyes fanatikusok vagyunk.
Mondom nevetve. Belefeledkezem abba, hogy elméletileg haragszok a cipőm szárazságát megkeserítő lányra, csak a kihozott limonádé láttán ugrik be az eset. Bella sem állja meg, hogy ne szóljon vissza, amikor megjegyzést teszek a jegyzetek épségére. Félelmet nem keltő fenyegetése hallatán ijedtséget tettetek.
- A végén eltemetnél a római kultúrával együtt. Bár megragadó személyiségemet úgyse felednéd. Már a harmadik sorban említést tennél rólam, ugye?
Incselkedem vele, majd számhoz emelem a poharat és hörpintek a limonádémból. Mikor Bella kérdez, széles vigyorral az arcomon teszem le a poharat és államat a tenyerembe fektetve támaszkodokm meg az asztalon.
- Csak nem vagy kíváncsi? Igen, sziklamászó lennék, plusz fal és boulder mászó. Hogy mit keresek itt?
Dőlök hátra a székben.
- Dolgozom. Igen, a személyzet tagja vagyok. Jobban mondva leszek, mihelyst hivatalosan is elfoglalom a szobámat.
Biccentek táskáim felé. Egy sóhaj hagyja el a számat, amikor Bella megjegyzi, hogy nincsenek magas csúcsok.
- Igen, erre sajnos a legmagasabb vonulat is csak 600 m. Viszont túravezetőnek vettek fel, amibe beletartozik a búvárkodás is. Ez a másik kedvencem.
Nézek a tengerre.
- Úgy hallottam gyönyörűek erre a korallok és a tengeri élővilág. A saját szememmel akartam látni. Ráadásként még pénzt is keresek vele. Bár ez másodlagos dolog.
Ismét Bellára tekintek.
- És te? Áruld el nekem miért bújod ezeket a jegyzeteket egy ilyen helyen, egy ilyen szép napon, amikor millió más program közül választhatnál.
Pillantok rá kérdően.
|
Épp azon gondolkozok, hogy mennyi gúny lehetett az "okostojás" szóban, mikor Matt előhalászik egy nyakláncot pólója alól. Nem mondhatom, hogy jártas vagyok a kőzetekben, de a művészetekhez, szobrászathoz és építészethez használtakat természetesen azonnal felismertem. A fiú nyakában lógó márvány egy igazán tetszetős darab volt, és sokkal nagyobb lelkesedéssel hallgattam kis történetét róla, mint ő az enyémet az imént.
- Igen, tudtam - feleltem a követ nézve. Ha gazdag, nemtörődöm némber lennék, biztos az jutott volna eszembe, hogy milyen jól menne a zöld szememhez. Ez helyett azonban a kapcsolatos tudnivalókat kezdtem ecsetelni: - A görögök importálták Rómába, még időszámításunk előtt az első században. Gyakran használják építészetben, például Constantinus és Maxentius bazilikájában több ebből készült oszlop is megtalálható. A szobrászatban pedig gyakran a krokodil bőrét akarták utánozni a zöldes árnyalatokkal... - talán ismét kicsit sokat fecsegek, de mint mindig, most is csak mondandóm végén veszem észre ezt a tényt. A fiú bocsánatkérésére végre leveszem a szemem a medálról, és Mattre mosolygok.
- Ugyan, semmi gond. Bizonyára észrevetted, hogy hasonló cipőben járok. Ha elkezdek valami olyanról beszélni, ami érdekel, akkor aztán elég nehéz leállítani... - vigyorodok el, és a pincér is megérkezik. Már-már elfelejtem, hogy eredetileg morcos hangulatban vagyok, így felé is dobok egy mosolyt. Ahogy Matthew arrébb tolja a jegyzeteket, a lila műanyag dossziéjukba tuszkolom a papírtömeget. Fő a biztonság.
- Vagy inkább te ne tegyél kárt bennük - válaszolok somolyogva. - Ha valami bajuk lenne, akkor bizony kinyírnék valakit - viccelődök a fiúra pillantva, jelezve, hogy jobb híján ő lenne az a valaki.
Kis szünet után, a poharakat nézve eszembe jut, hogy szerezte Matt a márványt.
- Szóval sziklamászó vagy - vonom le a logikus következtetést. - Akkor hogy-hogy Limoncelloban vagy? Itt nem igazán van alkalmas hely ennek a sportnak a gyakorlására - tűnődök, elgondolkozva a környéken lévő csúcsokon, amik nem lehetnek különösebben magasak. Bár nem tudok sokat a sportról, nekem az írásnál és a festésnél nem igazán van szükségem extrémebb dolgokra.
|
~Matthew, mi?!~
Nevetek magamban, amikor nem a Matt megszólítást használja. Hangjából kihallom, vigyora ellenére, hogy még mindig kötekedő hangulatban van. Ezzel pedig nincs egyedül. Igazán tetszik a kis szópárbajunk, főleg, hogy mindig van mivel visszavágnia, ami azt mutatja, csavaros észjárással rendelkezik. Vagy csak egy tucatnyi fiútestvér mellett nőtt fel. Tűnődöm, miközben megrendelem a limonádékat. Megköszönöm a pultosnak, hogy vigyázott a cuccaimra, majd helyet foglalok Bellával szemben.
- Hát, én az ízére is kíváncsi vagyok, nemcsak arra, hogy hideg!
Felelem, amikor megjegyzi, hogy ,,nem kellett volna”. Kérdésemre mesélni kezd, mit is tartok a kezemben. Talán kár volt rákérdeznem. Sóhajtok magamban, amikor elkezd beszélni a színes és fehér szobrokról. A téma kifejezetten untat, sosem szerettem a történelmet, viszont az, hogy ennyire átéli a dolgot, kifejezetten tetszik. Lelkesen avat be Michelangelo szokásaiba, ami abszolút nem érdekel, de rám is ragad az ő buzgó hangulatából. Mikor elhallgat, elismerően füttyentek egyet.
- Szóval te vagy a környék okos tojása.
Tolom inkább vissza elé a papírt az asztalon.
- Az egészből tudod mi maradt meg csupán? A márvány szó…
Mondom kissé flegmán, majd pólóm alá nyúlva előhúzom nyakláncomat.
- Ez egy cipollino!
Mutatok a bőr nyakláncon lógó, kissé zöldes árnyalatú márványra.
- Lenyűgöző, hogy ezek a mészkövek csiszolva milyen tetszetős külsőt tudnak felvenni. De pont ezért is használják őket művészeti célokra nem?
Teszem fel költői kérdésem, miközben ujjaim között forgatom az apró márványdarabkát.
- Ezt a kicsikét akkor szereztem, amikor az Alpokban, St. Moritz vidékén voltam sziklát mászni. Tudtad, hogy a rómaiak frigiai márványaként is nevezik? Egy igazi antik darab, ami…
Most én szakítom félbe mondatomat. Megint elkapott a hév.
- Bocsi, mindig ez van, ha kőzetekről van szó…
Simítom meg tarkómat zavaromban. Pont ekkor hozzák ki a limonádét, így arrébb tolom Bella jegyzeteit.
- Csak azért, nehogy ezekben is kár tegyél.
Tér vissza csipkelődő mosolya. A pincér távozik, én pedig magam elé húzom a poharát.
|
A fiú visszavágása somolygásra késztet. Nos, ha még elitből is van, legalább nem buta, képes értelmesen visszavágni, még akkor is, ha nincs igaza. Ahogy kijelenti, hogy fizet ő, mert én vagyok a kisebb, továbbra is csak mosolygok. Persze az tagadhatatlan, hogy kisebb voltam nála, mind termetre, és - valószínűleg - életkorban is. Bár az utóbbiban nem hinném, hogy túl nagy lett volna a különbség a javára.
- Nos, Matthew... - vigyorgok rá, nevét kihangsúlyozva, hogy jelezzem, szándékosan nem Matt-nek szólítottam. - Én is mondanám hogy örülök, de általában az ember nem boldog, ha a limonádéja egy cipőben úszkál, nem pedig a poharában - mondom, továbbra is kicsit élcelődve, de már barátságosabban.
Aztán leülök, és Matt a jelek szerint távozik, a beígért limonádé ellenére. Egy sóhajtással leporolom az oldalt, amin eddig dolgoztam, és ismét kezembe veszem golyóstollam, hogy folytasam a munkát. Kis idő elteltével azonban táskák bukkannak fel az asztal körül. Felpillantva látom, hogy Matthew a gazdájuk, aki már kényelembe is helyezte magát.
- Nem kellett volna - mosolygok rá szórakozottan a limonádéra célozva, majd a kezében tartott lapra esik a pillantásom. - A jegyzeteim egyik oldala az Olasz művészet töriről - tájékoztatom, és kicsit közelebb hajolok, hogy jobban szemügyre vehessem az adott oldalt. - Pontosabban az ókori szobrászatról. Sokan megdöbbennek rajta, hogy nagyon sok márvány szobrot színesre festettek az ókorban, amik most fehérek, mert az idő elteltével lekopott a festék - fejtem ki a témát, szokásomhoz híven már megint kezdek többet beszélni a kelleténél. - Mondjuk Michelangelo többre tartotta a fehér márványszobrokat, és Dávidja után már többen követték ebben... - a mondat befejeztével rájövök, hogy valószínűleg a fiú nem várt ilyen részletes magyarázatot. Hát igen. Ha egyszer elkezdem a beszédet, akkor nehéz abba hagyni.
|
~Milyen csípős nyelve van!~
Tűnődöm, amikor megjegyzi, hogy természetesen a pohár eltörését is rám fogná. A piszkálódás persze nem marad ennyiben nála, még közli is velem, immár másodjára, hogy az én hibám volt az eset. A limonádé hallatára mosoly kúszik arcomra.
~Van benne tartás, az már tuti!~
Könyvelem el magamban, amikor elhúzódik kezem közeledtére. Voltaképpen ennek örülök is, így legalább megtudtam, hogy nem egy könnyű eset. Bár őszintén, ki az a marha, aki szereti a fejtöréseket? Mert az biztos, hogy ez a csajszi nehéz dió a javából.
~Mintha kötélhúzó versenyen lennék!~
Jelenik meg fejemben a fantáziakép.
~Én sem engedek egykönnyen.~
Nézek fölényesen rá, amikor megfogja kezem. Kaján vigyorral az arcomon rázom meg jobbját, miközben hallgatom ironikus szavait.
- Örülök, mert nem szeretem a karácsonyt. A gyereknapot már annál inkább. Ott mindig ajándékot kapnak a kisebbek, úgyhogy tudod mit, inkább fizetek én. Úgy állja csak meg a helyét a dolog.
Gúnyolódik ő is. Mikor a lány bemutatkozik, illedelmesen ismétli el nevét.
- Szóval Bella. Mondanám, hogy örülök, de általában az ember nem túl boldog, ha limonádé úszkál a cipőjében. Én Matthew vagyok, de a barátaim csak Matt-nek szólítanak.
Mutatkozik be ő is. Mikor a lány megengedi, hogy letelepedjen, ő hátat fordít, és elindul a pult felé. Látszólag távozik, de pár perc múlva már csomagjaival baktat az asztal felé.
- Remélem, szabad még.
Ül le a székbe a választ meg se várva. Táskáit maga mellé teszi és körbenéz a papírokkal teli asztalon. Felkapja az egyiket, hogy leszórja róla a homokot, ami a korábban leeső pohárról hullott rá.
- Mindjárt kihozzák a limonádét, hogy ne legyen több gond. De ez mi?
Fürkészi a papírt, amit időközben leporolt.
|
Felvont szemöldököm mellé egy kis gunyoros mosolyt társítva nézek a fiúra. Persze elkerülhettem volna, ha figyelek, ez igaz. Nem mintha beismerném hangosan, ugyan már... Nem én rohangásztam mint egy őrült, aki lusta az orra elé nézni...Gúnyos szavaira nem mondok semmit, de csak nem akar eltűnni, és pont akkor fogja meg a poharat, mikor én. Felpillantva látom, hogy engem fürkész, ami kicsit ugyan zavaró, de természetesen ezt nem mutatom. Ha már így áll a helyzet, én is alaposabban szemügyre veszem. Nem emlékszek az arcára, nem rémlik, hogy láttam már.
- Még jó, hogy rád fognám ha eltörne - vigyorodok el végül. - Elvégre a te hibád volt. Amúgy csak limonádé, a cipőd nem fog belehalni. - teszem hozzá, ismét kissé gúnyosan, de már közel sem olyan mérgesen.
Az első benyomás alapján egy elit ficsúrnak gondolnám, ha elítélném az embereket az első pillanattól. De nem szokásom, így inkább nem gondolok semmit, csak kissé távolabb lépek, hogy ne érje el a lábam. Random idegenek engem aztán ne tapizzanak. Felegyenesedve elveszem tőle a poharat, és a karnyújtásnyira tőlem álló asztalomra teszem. Az üveg koppan a fán, a megtapadt homokszemek fele a jegyzeteimen végzi. Végig nézek a már mosolygó fiún, és kis habozás után elfogadom kinyújtott kezét.
- Komolyan megengeded? Micsoda megtiszteltetés! - kiáltok fel tettetett lelkesedéssel. - Csak tudod ma nem karácsony van - teszem hozzá egy mosoly kíséretében, majd bemutatkozok. - Isabella vagyok, de mindenki Bellának hív.- Ezzel elengedem a kezét, és leülök, jelezve hogy csatlakozhat, ha akar.
|
- Ez az én szerencsém…
Sóhajtok hangosan, amikor az áldozatom, mert magamnak be kell vallanom, hogy tényleg az én hibám volt, lehajol összeszedni a poharat. Nem is tudom, miért mondtam neki a bocsánatkérése után azt amit, de amikor ő is rám förmedt nem bírtam megállni, hogy ne szóljak vissza.
- Vagy neked nem itallal a kezedben sétálgatni. Különben is, ha figyeltél volna, biztos el tudsz kerülni.
Hajolok le én is kedvetlenül. Pont akkor ragadom meg a poharat, amikor ő. Felpillantok rá, igazából csak most nézem meg igazán, kibe is botlottam bele. A haja…valahogy ezt szúrtam ki az előbb is, amikor belegázoltam. Nem is teljesen szőke, van egy kis barna árnyalata, de amikor rávetődik a nap fénye aranylóan csillognak a tincsei. Vajon ő is az elit kategóriába tartozik? Mert akkor most veszítem el az egyik túrázómat. Bár nem sorolnám abba a kategóriába. Fut át agyamon megannyi gondolat, miközben még mindig a poharat tartom. Szemébe nézek.
~Lehet tévedtem, bár inkább tűnik most egy dühös macskának, mint egy hisztis plázacicának.~
Erre a gondolatra egy vigyor jelenik meg az arcomon. Magam felé húzom a poharat.
- Ha ilyen erősen tartod, még el is töröd, aztán azt is rám fognád.
Mondom pimaszul. Ekkor veszem észre, hogy rá is borult az italból.
- Mit akartál inni? Csak hogy tudjam, kijön-e a cipőmből.
Húzom el a szám, majd kinyújtom felé a kezem. Ujjaimat bőréhez érintem, majd végighúzom a lábszárán kétszer. Lemondóan engedem le magam mellé kezem.
- Szuper, valami ragadós…
Egyenesedek fel és mosolyt varázsolva arcomra kezet nyújtok neki.
- Megengedem, hogy engem is meghívj egyre.
|
Persze tölthetném az időmet semmittevéssel, de nem azért kaptam ösztöndíjat, hogy a lábamat lóbáljam. Nem, és őszíntén szólva a pár nap pihenő elég is volt. Bár a tengerpart mindig is nyüzsgő része volt a szállodának, engem cseppet sem zavar - mindig is szerettem a szabadban dolgozni. Jegyzeteimet olvasgatva ülök egy asztal mellett, egy pohár jéghideg limonádé társaságában. Fejem felett napernyő tornyosul, kellemes árnyékot biztosítva ezzel számomra. Kell ennél több? Kijavítok egy apróbb hibát, majd elgondolkozva pillantok fel jegyzeteimből. Egy ideig csak szemlélem az embereket az italomat szürcsölgetve. Mindenki élvezi a nagy semmittevést, úgy fest, csak én vagyok olyan bolond hogy a munkával foglalkozzak. Persze én ettől nem éreztem magam bolondnak, a semmittevés unalmas dolog... Tényleg, a napokban majd a városban is körül kell hogy nézzek, hogy ki tudjam egészíteni a jegyzeteimet. Hasonló gondolatok repkednek fejemben, mikor észre veszem, hogy elfogyott a limonádém. Az asztalomon fekvő papírhalomból ítélve még közel sem végeztem a munkával, így felállok, és elindulok, hogy kérjek egy újat...
Hála az égnek nem volt fél kilóméter hosszú sor, így viszonylag hamar hozzájutok egy újabb pohár frissítő folyadékhoz. Szórakozottan kavargatom az italt a szívószállal, és már majdnem az asztalomhoz értem, mikor valaki egyenesen belémgyalogol, és a teli pohár limonádé szomorúan huppan a homokon, beterítve tartalmával a fél lábamat... Illetve a fiú lábát is, aki belémjött.
- Bocsi - szólalok meg, pont egyszerre a sráccal. Már épp azon vagyok, hogy elnézően rámosolyogjak, de ekkor ismét megszólal, eltörölve ezzel kedves szándékom.
- Igen? Szerintem nem én gyalogoltam bele magamba, szóval lehet hogy inkább neked kéne figyelned... - válaszolok nem túl barátságosan, és lehajolok, hogy összeszedjem a poharat.
|
 - Hmmm, mekkora itt a nyüzsgés…
Elegyedek szóba mosolyogva a pultossal, aki szívélyesen mesél nekem a szállodáról, miközben én egy újabb kólát iszogatok.
- Nem is olyan rossz akkor ez a hely. Felelem, amikor befejezi a programok felsorolását. Valójában egyik sem nyűgöz le. Akkor válik számomra izgalmassá a beszélgetés, amikor a sportolási lehetőségekről mesél. Már épp belemerülnénk az eszmecserébe, amikor megcsörren a zsebemben a mobil.
- Elnézést…
Nyúlok a készülékért, és fülemhez emelem. A kijelzőn olvastam, hogy Rob az, így nevetve szólok a telefonba.
- Hééé haver! Miért csak most hívsz? És ha eltévedtem volna, ki siet a segítségemre?
- Ssssssss….
- Tessék?
- Ssssssss…..
Csupán recsegést hallok, így elveszem fülemtől és megnézem a térerő kijelzőt. Mégis hogy lehet, hogy egy ilyen helyen vacak a vonal? Morgok magamban, majd a pultoshoz fordulok.
- Arrébb megyek telefonálni, figyelnél addig a csomagjaimra?
Fejével biccent nekem, hogy menjek csak nyugodtan, én pedig felkelek a székről.
- Várj egy kicsit Rob, arrébb megyek. Csak beszélj, hogy tudjam, mikor hallak.
Hadarom a telefonba. A zene még inkább megnehezíti a dolgomat, így másik kezemet a fülemre tapasztom.
- Már majdnem jó…
Mondom a telefonba, miközben sétálok tovább. Mérgesen fordulok a zene irányába, így nem veszem észre, hogy vannak előttem. Későn tekintek ismét előre, így nekimegyek valakinek. Az első, amit felfogok egy szőke hajzuhatag, majd egy lehulló pohár, amiből kiborul a benne lévő ital.
- Majd visszahívlak….
Csapom le a telefont, amikor észreveszem, hogy én is kaptam a koktélból a cipőmre.
- Ne haragudj…
Fordulok most már a lányhoz. Eléggé mérges vagyok, így a bocsánatkérésemet sikeresen elszúrom a következő mondatommal.
- Figyelhetnél jobban, hova állsz….
|
-- Nyár-nyitó buli --
Felfüggesztve
|
 A szekrényem előtt ácsorogva arra gondoltam, hogy voltaképpen kíváncsi vagyok erre a kis összejövetelre a tengerparton. Nem, egyáltalán nem voltam izgatott, vagy hasonlók. Csak kíváncsi. Hilaryn kívül nem igazán ismertem másokat, így remek alkalom lesz megismerni a többi ösztöndíjast, na meg az "eliteket". Csak reménykedhetek benne, hogy nem lesz az összes olyan tipikus nagyképű hólyag, aki egyfolytában csak nyafog, miközben fogalma sincs az életről.
Tulajdonképpen nem kellett sokáig a szekrényben matatni, hiszen sosem volt különösebben sok ruhám. Egy könnyű és kényelmes nyári ruhát halásztam elő, majd belebújtam a papucsomba, és már indultam is a partra, ami remekül nézett ki a díszekkel meg a sátrakkal. Az első asztalnál Hilary tartotta a frontot, én pedig elhaladtamban mosolyogva integettem neki. Talán később feliratkozok valami vetélkedőre, de egyenlőre nem volt más kívánságom, mint valami hideg ital, ugyanis elég meleg volt. A koktélbár felé véve az irányt igencsak elment a kedvem, ahogy megpillantottam a rövidnek nem nevezhető sort. Sebaj, vártam és vártam, majd mikor sorra kerültem, egy alkoholmentes, gyümölcsös koktélra esett a választásom. Azt szürcsölgetve figyeltem a vendégeket, és próbáltam megkülönböztetni az ösztöndíjasokat az elitektől és a betévedő vendégektől, ami néha roppant egyszerűen ment, néha pedig lehetetlen volt...
|
 - Voltaképpen olyan, amilyenre számítottam…
Méregetem a hatalmas szállodát a taxinak támaszkodva. Kutakodó tekintetem láttán Peter, a sofőr, aki éppen két utazótáskámat pakolja ki a csomagtartóból, vidáman szól hozzám.
- Én megmondtam neked, hogy ez nem egy útszéli kis panzió! Csak aztán nehogy felfaljanak a pénzes hiénák!
Mondja nevetve, aminek köszönhetően belőlem is előtör a kacaj.
- Úgy nézek én ki, mint akit annyira elbűvölt ez a látvány? Pusztán megfogalmazódott bennem, hogy az, aki ilyen puccos helyre jön, felvesz-e egyáltalán túracipőt?
Kérdezem egy grimasszal az arcomon Petert, aki időközben letette elém táskáimat. Zsebembe nyúlok a pénztárcámért és fizetek neki, hogy elfuvarozott a városból.
- Hát ez jó kérdés! Mert én csak tűsarkús macákat láttam itt eddig. Aki meg engem választ, és nem a limuzinjával jut el ide, az szintén munkaerő lesz itt, mint te. Azért sok sikert!
Köszön el tőlem egy mindent bele mosollyal az arcán, ami láttán én csak félszegen intek vissza.
~Tűsarkús macák? Remélem, nem azt kell majd hallgatnom, hogy letörik a körmük a szikláknál…~
Sóhajtok egy nagyot, próbálok beletörődni, hogy elvesztettem a vérbeli hegymászókat. Úgy érzem magam, mintha egy másik világban lennék. Nincs is kedvem bemenni ezen a nagy ajtón, inkább…várjunk csak! Hallok valami! Fut át agyamon, ahogy irányt változtatva sétálok már pár perce. Reflexszerűen a tenger felé vettem az irányt, későbbre halasztva a szobámmal való találkozást.
~Ez zene! És arra sátrakat is látok a parton!~
Tőr rám a felismerés kissé csalódottan. Nyugodt körülményeket akartam legalább a parton, erre kiderül, hogy valami party van ott. Én meg még át se öltöztem a repülőút után. Mindegy is, nem igazán foglalkoztat mások véleménye. Egy egyszerű barna halásznadrág és fehér atléta van rajtam, lábamon kedvenc Nike cipőmmel. Nem törődöm stílusomat felvéve vettem az irányt a sátrak felé. Kifejezetten megszomjaztam mialatt két táskámmal a kezemben eljutottam a tűző napon a koktélbárig. Még jó, hogy az én kedvenc Oxydo napszemcsim ott díszeleg az orromon, legalább így látom, merre megyek. Kérek egy hideg kólát, most valahogy nem kívánok semmi különlegeset vagy alkoholtól duzzadó italt. Táskáimat ledobom magam mellé és élvezettel emelem számhoz a poharat, hogy az utolsó cseppeket is kiihassam belőle elűzve szomjúságomat.
|
 A földön ülve dobalta szejjel a markas ruhait. Sohajtott. Tegnap erkezett, de mar ma abba a dilemaba esett, hogy nem tudta mit vegyen fel. Az elözö nap szepen behajtogatott, kivasalt meregdraga ruhak most egy nagy kupacban feküdtek a padlon. Vegül Evie megtalata azt, amit keresett. Elökapta a kek Alexandra Wang szoknyat es megszemlelte. Szerencsere ez nem gyürödött össze annyira. Kisimitotta, majd az agyra helyezte es kinyitotta a masik böröndjet is hogy valami felsö utan nezzen. Nem valogatott sokat, tudta hogy a kek szinhez milyen szinek mennek, igy gyorsan döntött egy szürke James Perse polo mellett. Hallotta, hogy ma van egy buli a parton, ezert valami extrem debütalast kepzelt maganak. Belebujt a Pedro Gracia papucsba, majd enyhen kisminkelte magat, es elindult a partra. A nap erösen tüzött, ezert felvette a Ray Ban pilotaszemüveget es meg otthon bekente magat fenyvedö kremmel. Mikor a patra ert mar voltak ott egy paran. Sohajtott. Masmilyen partyra szamitott, olyanokra amelyikeken New Yorkban nap mint nap reszt vett. De ez is megteszi. Talan. Fel s le jarkalt a parton, ivott egy koktelt es az embereket figyelte.
|
 A reggelem kicsit nehezen indult, hiszen nem kaptam meg idejében a reggelit amelyet megrendeltem. De szemet hunyok efeleett, s nem rontom el ilyen aprósággal a napomat. Bár régebben emiatt is óriási botrányt tudtam csapni. Részben jogos volt, hiszen elég nagy összeget fizetek a hotelnek, s ezért cserébe csak pontosságot és figyelmet követelek. Bár való igaz, hogy néha eltúlzom a dolgokat is, mint egy évvel ezelőtt. Emlékszem amint a recepciós lányhoz fordultam, s ordítoztam vele. Napokon át abból állt az egész, hogy engem próbáltak elkényeztetni mindennel. Azzal is bevéstem magamat a hotel történetébe... Amikor feleszméltem csak egy halk sóhaj szökött ki a torkomon majd a gardrób szobába léptem, ahova már otthonosan kipakoltam a ruháimat. Ha jól emlékeztem ma volt a 'nyár-nyitó buli' ahova kötelességem lenne lefáradni. Igazából szívesen mentem, csak hogy elrontsam kicsit a hangulatot, viszont most valahogy még ahhoz se volt kedvem.
~Mindegy, megoldom majd valahogy az egészet.~ vontam meg a vállamat a gondolatamon, majd elkezdtem kutatni, hogy mit is vehetnék fel. Eleinte egy fekete összeállításnál maradtam, de arról lemondtam mert ahogy láttam kint túlságosan jó idő volt ahhoz. Maradtak a világos színek... Méregzöld íriszeimmel végig mértem alaposan a kínálatot amelyet a ruhatárom nyújtott majd meg is találtam a tökéletes választást. Kiemeltem a barna színű maxiruhát, amely miatt egy halvány mosoly futott végig az arcomon. Szerettem ezt a ruhát. Egyszerű, mégis divatos volt, de legfőképpen kényelmes.
-Végre ezzel is megvagyok!- kaptam magamra a ruhát majd egy fekete sarut hozzá csaptam -bár tudtam, hogy a parton úgy is leveszem-, s mellé egy kis válltáskát, amelybe bedobáltam pár fontos dolgot. Most jutott, hogy eszembe, hogy a hajammal is kezdene kéne valamit. Gyorsan végig fésültem a hosszú, szőke tincseket majd arcomra egy leheletnyi sminket vittem fel, mert anélkül is feltudtam vállalni egész nyugodtan az arcomat. Ezek utána már indultam is le a partra, ahol az egészet lebonyolították.
A távolban már láttam az egész helyszínt, s több ember már kavargott a sátrak között, bár még így is előfordultak fürdőzők. Számomra mondjuk ezek felesleges információk voltak... Meg is vontam egy kicsit a vállamat az egész gondolaton, majd végül elértem a hófehér homokat, így sarumat feleslegesnek találtam, bár mégis a lábaimon maradtak. Igazából a homok így is elfedte egy kicsit a lábfejeimet, ezért nem tartottam célszerűnek az egészet, de ha már felvettem nem fogom egyből levenni. Érdekes egy gondolatmenet, s nem is találom benne a logikát, de ha így éreztem egyszer jól magam, akkor nem teszek ez ellen... Inkább odamentem a koktélbárhoz ahol kértem gyorsan magamnak egy whiskeyt, amit egyből lehajtottam. Csak, hogy legyen bennem minimális pia, mert különben nem élem túl ezt az egészet. Legalábbis amennyit lent leszek, mert nem kívánkozok egész álló nap itt lenni, ezen a hülyeségen. Sokkal fontosabb dolgaim is vannak, mint például a napozás vagy éppen az edzés, amelyekkel csak a testemet tehetem szebbé. Itt viszont mit tehetek? Jól érezhetem magam? Nem az én világom...
|
Mesélő
A nyár-nyitó bulira a készülődés befejeződött. Hivatalosan is kezdetét vette az 'ereszd el a hajamat'. Az Elite rangú és az Ösztöndíjas vendégek szállingózni kezdenek a tengerpartra, hisz őket köszöntjük, itt mindenki előtt.. A szokottnál nagyobb a nyüzsgés eme korai órán. A parton végig sátrak, bódék állnak. Egy kis napernyős asztalnál rögtön a "bejáratnál" Hilary Faye foglal helyet. Itt tudnak nevezni a különböző vetélkedőkre az idelátogatók, illetve itt kérhetnek bármilyen jellegű segítséget. Nagy a kavalkád a cukrászdánál, a koktélbárban és a szörfös bódénál is sor kanyarog, hisz nem csak az előbb említett vendégek sétáltak le a partra. A városból is érkeztek néhányan (sőt elég sokan) Limoncello üdvözlő ünnepségére. Őket valószínűleg a már messziről hallható zene és a nagy kifüggesztett szöveg csalogatta ide, s a szálloda többi vendége is örömmel látogatott le ide.
A személyzeti tagok ugrásra készen álldogálnak vagy épp lótnak-futnak, egyenruhájukban hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt a résztvevők.
|
-- Nyár-nyitó buli --
Kezdés: 2012.07.19.
Játék ismertető:
"Az oldal úgy lett kialakítva, hogy van az elite és az ösztöndíjasok rétege, plusz a személyzet. Kezdetnek az elite és az ösztöndíjas csapat élhetné ki bulizási hajlamait. Viszont beugrott tegnap még valami, ami lehet, butaság, de majd ti megmondjátok. Mi lenne, ha a parton lennének vetélkedők? Amit természetesen a személyzet tagjai vezényelnének le. Például Sophie egy teniszversenyt, Holly egy táncversenyt bonyolíthatna le. Egyénileg is ki lehet találni bármit, nem muszáj a személyzeti karakterekhez igazodni... (bocsánat a hülye fogalmazásért). A versenyeken való részvételért meg kaptok valami jutalmat, amire várom az ötleteket, hogy mi legyen :) Nap végén lehetne egy eredményhirdetés is.
Aztán jöhetne a személyzeti buli. Itt nem szabok határt, de ide már nincsenek ötleteim. Iszogatás, beszélgetés, zene, tánc, karaoke... :) Ismerkedés, a csapat összerázódása."
Ismertető:
Jelenleg minden a parton van, egy helyszínre szocializálódjunk! A part fel van díszítve, kisebb sátrakat hoztak ide a személyzet tagjai, hogy a koktélbár különlegességeit, illetve a cukrászda finomságait elérhessék az elite, illetve ösztöndíjas vendégek.
A sporttevékenységekhez kell majd a helyszínváltás, de előtte mindenképp beszéljetek az illetékessel (teniszverseny - Sophie usere). Ha a versenyekhez kell valaki, aki eldönti, ki a vesztes-nyertes, szóljatok nekem, vagy Lynthisnek, megyünk "mesélő"nek. De ha meg tudjátok egyedül oldani, az is jó :)
Egyelőre ennyi. Első körben az elite és ösztöndíjas bulit rendezzük le.
Sorrend: Nem nagyon lesz
Közös játék zárása: Ha minden játékot lezártatok, legkésőbb jövőhét péntek. Annál tovább tényleg ne húzzuk :)
|
*Alice nagyon sokáig időzött még a parton talán túl sokáig is, mondjuk nem égett le az árnyékban, de az időre egyáltalán nem figyelt, így mikor már érezte hogy kezdett kicsit elbóbiskolni felkapta a fejét és körülnézett, elégg távol sétált a helytől ahol Stellával találkozott, de rengeteg képet csinált út közbe és helyeslően bóligatott magának, mint egy dícséretként, hogy jó munkát végzett aztán felkapta a cuccait és elindult el a tengerről valami otthonosabb hely felé, ahol jobban pihenhet és nem megy tele a nadrágja homokkal sem. Bár uticélnak nem szabott meg magának pontos helyet, de mégis ment előre*
|
 * Az első gondolat ami eszébe ötlik ezzel a kis fruskával kapcsolatban hogy legszívesebben megfojtaná a reggeli párában... Na persze rögtön észbe kell hogy kapjon. Ő csak egy személyzeti tag... Ez meg... Nos valami elkényeztetett kis lotyó.
Kénytelen tűrni ahogy egy ilyen fiatal senki a szemére olvassa "hibáit".
Erőt véve magán nagy levegőt vesz majd mikor a nő végzett mondandójával csak ennyit mond*:
-Igazán sajnálom hölgyem.-*emeli kis az utolsó szót. Elfojtva dühét tovább áll. Még látja ahogyan az iseretlen tovább sütteti magát.*
|
[83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
