[23-4] [3-1]
Kiengedtem egy nagy adag benn tartott levegőt, amikor végre ismét egyedül maradtam a konyhában. Nekidőltem a pultnak és áldottam a sorsot, amiért elég erősen kitartottam, és mielőtt meginoghattam volna közbeszólt Deborah által, aki vár a tengerpartnál, mert elvetemült ötlete támadt. Neki minden ötlete az...
A mosogatóban megvizeztem az arcom, ez észhez térített némiképp, majd fogtam a szendvicsem, szalvétába csomagoltam, és elindultam az üzenetben leírt cél felé. Nem siettem, csak nyugodtan lépdeltem, hogy közbe megegyem a reggelim, vagyis az ebédem... a reggebédem.
|
 Egy halovány, szinte alig látható mosoly tűnt fel az arcomon, amikor végre közelebb jött. Láttam rajta, hogy ő se akarja elsietni, inkább kiakarja élvezni a helyzetet. Szóval szeret játszadozni, akárcsak én... Ez nagyon tetszik! Hiszen eddig akivel együtt voltam, csak egyből arra hajtottak, hogy elvigyenek az ágyig, majd egy gyors menetig kihasználjanak. Nem mondom, hogy nem élveztem, mert akkor hazudnék... Azonban nekem kellett az, hogy valaki eljátszadozzon velem, a testemmel. Galen pedig egészen megfelelő személy volt erre, legalábbis ezt szűrtem le az egészből. Végül inkább a gondolatokból kirázódva, most Galen ajkaira pillantottam le, amelyek vészesen közel kerültek hozzám. Ha tudná bárki is, hogy most mennyire élvezem az egészet, komolyan nem hinné el! Kicsattantam az örömtöl, hogy végre van játszótársam. Azonban valami kedvemet szegte... Még pedig egy telefon. Felmorrantam, s nem is türtőztettem magam. Nem voltam halk, tényleg jól hallható volt a nem tetszésem.
-Visszatalálok...- forgattam meg a szememet, majd elhúztam a számat, miközben még utoljára végig mértem a férfit. Kissé morcos lettem most, hiszen egészen jól indult az egész. Hosszú, szőke tincseimet hátra dobtam, majd végig simítottam a férfi arcán. -Majd találkozunk még!- mosolyodtam el kissé ártatlanul, majd nyomtam a szája sarkába egy rövidke puszit és azzal elindultam az útvonalon, amelyet mondott nekem Galen, amikor kiakartam jutni innen.
STELLA EL
|
Az ajkai hívogatóak voltak, kedvem támadt megízlelni, még ha ezzel az ő oldalára is billen a mérleg, és talán le se tudnék állni utána. Egészen közel hajoltam hozzá, szám az ö száját surolta, éreztem a légzését, hallottam, ahogy a levegő kiráad és beszívódik ajkai közt, és tényleg azon a ponton voltam, hogy elkapom. Aztán bumm, a varázsnak vége szakadt egy mobil csörgés következtében. Elhúzódtam tőle, és pár zavart pislogás után, a zsebembe lévő készülékért nyúltam. SMS érkezett, az egész három szóból állt, de határozottan észhez térített.
- Sajnálom, mennem kell - Finoman teltoltam magamtól, és megigazítottam a felsőm, ami össze-vissza gyűrődve lógótt rajtam. - Visszakísérjelek a hotelbe vagy már odatalálsz?
|
Kíváncsi lettem volna, hogy John milyen nagy botrányt csinálna az egészből. Hiszen neki mutattam a jó kislányt, aki szerinte kedves és még szereti is. Mekkora hülyeségek... Pont én lennék olyan? John is megtanulhatta volna, legalábbis kiismerhetne annyira, hogy ne legyek ilyen. Miért? Nekem az nem éri meg. Így legalább, hogy mindenkit elcsábítok, tudom élvezni az életet. De most nem John volt itt, hanem Galen, akivel egészen jól elszórakozok.
Vágyakozva az ajkaira pillantottam, azonban nem csókoltam meg. Visszanéztem a szemébe, s vártam a lépését. Vajon ő bevállalós? Nem egy nyuszi, aki mindentől megijed? Reméltem, hogy végre egy olyan férfit fogok ki aki bevállalós. Hiszen mi baja lehet belőle? Jó, kockáztatja, hogy kirúgják. De ha ínyemre van a dolog, akkor úgy is megvédem, hogy ne kelljen távoznia. Azonban ha úgy bukunk le, hogy semmi nem kaphattam, akkor már én fogok kezeskedni afelől, hogy azonnal elhagyja ezt a szigetet, s messze repüljön majd innen.
Megint csak elkalandoztam... Maradjunk a jelennél. Annál, hogy éppen Galen kezei a derekamon pihengetnek, míg az én ujjaim finoman cirógatják a mellkasát. Ismételten egy pillantást vetettem az ajkaira, miközben a saját alsó ajkamba haraptam bele egy kicsit erősebben is a kelleténél. Na mondjuk annyira nem éreztem, s nem is volt kívülről látható, hogy fájdalmasan harapdálom az ajkamat. A vágy, s az izgalom teljesen elnyomta ezt.
|
- Más helyzetben biztosan, de a többiekkel ellentétben, nálam nem elég a külső - Suttogtam vissza, miközben átöleltem a derekát, így magamhoz láncoltam egy kis időre, hogy a szavaim hatására, ha akarna, se ugorhasson hátrébb. Az értinése hihetetlenül jól esett, a szavaim kezdték értelmüket veszíteni, de szerencsére ezt csak én tudtam, kifelé nem mutattam ki, hogy elgyengít a közelsége. Volt némi kockázat a dologban, amit csináltunk, még ha nem is történik tulajdonképpen semmi, de bárki megláthatna minket, és ez fokozta a bennem tomboló tüzet. Engedni akartam neki, miközben azért harcoltam, hogy ez mégse jöhessen össze. Régen nem mozdított már ki így a nyugodt kis világomból.
|
Bájosan elmosolyodtam. -Csak olyat, amit te is élveznél!- válaszoltam könnyedén, még mindig állva a tekintetét. Csodálatos szemei voltak, gyönyörűen csillogtak. Nem is tudom, hogy a vágytól vagy alapjáraton is ilyenek voltak-e. Akkor még nem nézhettem meg ennyire közel. De most tényleg csak centik választottak el tőle, s így alaposabban is végig mérhettem. Titokzatos volt, ami nagyon is tetszett.
Végül a füléhez hajoltam, s a füle tövébe, nyomtam egy lágy csókot. -Remélem az a válasz, hogy téged. Megfelelne neked is...- suttogtam neki, majd kezeimmet bevezettem a felsője alá, s finoman elkezdtem cirógatni a hasát. Igen, így már alaposabban végig mérhettem a férfi kockás hasát, amely mégjobban megtetszett csak. Hihetetlen mennyire gyorsan megtetszenek emberek vagy éppen dolgok. Dehát ez az emberi természet, számítanom kellett volna rá, hogy nem fogom innen kiengedni, csak miután megkaptam amit akarok. Végül egy picit bele véstem a bőrébe a körmeimet, s ekkor még szélesebb vigyor lett rajtam úrrá. Szemeimmel körbe vizslattam a területet, hátha jönne valaki. Bár megmondom őszintén, nem annyira ment, mert sokat nem láttam. De igazán tetszett ez a veszélyhelyzet, hogy bármelyik percben lebukhatunk...
|
A kérdésre csak, ha lehet, még jobban mosolyogtam, és letettem a tejes dobozt a pultra, így szabadon fogadhattam közeledését. Minden embernek hízelgő, ha az ellenkező nem egyik szép példánya közeledik felé, félreérthetetlen szándékkal, és ebbe a bűvkörbe beletartoztam én is. Amit azonban talán nem is sejtett az az, hogy itt a személyzet tagjai között a pletykák gyorsabban terjedtek, mint a pestis az amúgy is legyengült szervezetben. Fél nap alatt a legapróbb titok is szárnyra kél, akárcsak a lány híre, akinek neve egyébként még az elhangzásakor nem mondott olyan sokat, mint most. Hallottam már róla ezt-azt, így tudtam, mire készül, és nem érhet felkészületlenül bármire is készül "ellenem".
- Attól függ, mit szeretnél - Feleltem a szemébe nézve. Akármennyire próbálkoztam, nagyon is jól esett a közelsége, ahogy hozzám ért, és a szemében egyszerűen elveszettnek éreztem magam. Csak az a kis hangocska a fejemben kiabálta folyamatosan a figyelmeztető szavakat.
|
-Ki tudja... Régen úsztam már.- motyogtam ezt a mondatot inkább már magamnak. Természetesen a régen az nálam körülbelül egy hét volt, tehát biztos voltam benne, hogy még tudok úszni. Ellenben pár emberrel, én nem nagyon ennél a sportágnál ragadtam le. Sokkal inkább az edzőtermi gépeket részesítettem előnyben, vagy egy kiadós futást a tengerparton. Pedig a legjobb sport, s a legeszségesebb is, azaz úszás. Alkalomanként én is úszok, de nem viszem annyira túlzásba.
Amikor megkérdezte, hogy nem-e kérek valamit csak elvigyorodtam. Tökéletes alkalom most a játszadozásra, ráadásul úgy éreztem hogy ez egy lecsapatlan labda. Muszáj lesz valakinek leütnie... -Hmm... Nincs még valami más választás esetleg?- tettem felé egy lépést, s így egészen közel kerültem hozzá. Ujjaimat végig futattam a mellkasán, s közben kicsit résnyire nyitott ajkaimon, próbáltam minél több levegőt beszívni, de valahogy a levegővételem inkább gyorsba ment át, amilyenbe egyáltalán nem akartam. Nem azt mondom, hogy lihegetem, de meglehetősen feljebb ment a pulzusom, s a levegővételem percenként több volt, mint egy normális helyzetben. Méregzöld íriszeimmel, mintha csak mosolyogtam volna, de biztosan csábítóan néztem rá.
|
- Addig jó, ameddig csak játszod, és nem valódi a baj - Válaszoltam, és betettem a hűtőbe a két tányért, majd kivettem a tejet. Nem vagyok bunkó, kicsi korom ótam ismerem az illemet, de előre tudtam, hogy Stellának az én szerény szendvicsemnél sokkal jobb az ízlése, ezért is spóroltam meg azt a kérdést, amit lehet ő bunkóságnak vélt elmulasztani, de erre csak így készen gondoltam. Mivel átlátszó lett volna mégegynek nekiállni ezért a tejes dobozzal kezemben fordultam felé. - Megkínálhatlak esetleg valamivel? Nem olyan nagy a kínálat, de van isteni kávénk, és szintén reggeli főzésű gyümölcsteánk, vagy... a maradék tejen is megosztozhatunk.
|
Elvigyorodtam majd szemeiről levándorolta tekintetem, mostmár a hasára. Igen, ahogy elképzeltem. Nagyon tetszett a látvány, megvoltam vele elégedve. A hasa tényleg tökéletesen kidolgozott volt, az mondjuk más kérdés volt, hogy ő mennyire van az eddigi eredményével megelégedve. Gondolom még most is jár ugyan úgy edzeni, mert folyamatosan tartania kell azt a szintet. Tényleg... Az edzőteremben láttam már, utána ugyan azon a napon a medencénél. Ezért volt olyan ismerős!
-Hmm... Majd ha megyek a medencéhez akkor szívesen eljátszom a fuldokló hölgyet!- adtam neki választ. Gondolom ebből már sejti, hogy mire gondolok. A lényegben az egész, hogy tudom most már, hogy honnan is ismerem annyira. Tekintetem a szemeiről az ennivalóra irányult, amely számomra undorítónak tűnt. Biztos voltam benne, hogy nem fogok ilyet valaha is a számba venni. Legalábbis remélem, hogy annyira nem süllyesek majd le. Megráztam szinte láthatatlanul a fejemet, majd újra a szemeibe tűnödtem el.
|
Fogalmam sincs, pontosan mi jár a fejében, de abban biztos vagyok, hogy nem csak simán nézelődik. Mosolyom levakarhatatlan, miközben hallom a választ, és szemforgatva teszem le a kezemben lévő félkész szendvicset.
- Igazad van, anélkül tényleg felismerhetőbb vagyok - Belementem a kis játékba, amiről kezdtem azért sejteni, miről szól, de ismertem a határokat, pontosabban a saját határaimat, amiken nem terveztem átlépni, még egy ilyen gyönörű lány kedvéért sem.
- De szerintem... - kicsit felhúztam a pólóm, így kilátszott a hasam egy része, meg talán a nehezen megszerzett, de még kicsit fejlődni vágyó kockáim egyes részei. - ... nem az a fő ismertető jelem. - Leengedtem a pólóm, s visszafordult a szendvicsemhez, amibe már csak az a három szelet sajt kellett, rá a teteje, és kész is. Félretettem, és nekiálltam elpakolni a hozzávalókat, miközben feltettem a kérdés: - Szóval, mi a tipped?
|
Kérdésre, kérdéssel válaszol? Már megszoktam, hogy én vagyok ilyen. Legalábbis nem adtam soha egyenesen válaszokat, s ebbe bele tartozott, hogy néha kérdéssel válaszoltam, amelyel igazából csak terelni akartam a témát. De ez, pontosabban Ő, nem egy olyan téma amelyet elterelnék magam mellől. Most inkább nem szólaltam meg, inkább csak tűnödtem. Mondjuk a gondolkozás most valahogy nehezemre esett, nem akartam annyira ezen törni a fejemet. Sokkal jobb dolgok jártak most a fejemben, amik lekötöttek. Bár Galen minden egyes porcikáját újra, s újra alaposan végig mértem, most is hibátlannak mértem fel. Idegesített már ez a csodálatos test, arc, tekintet... Úgy látszik, hogy új játszótársat találtam magamnak: John megmaradhat bábúnak, hiszen csak arra jó. Megkaptam azt amit akartam tőle, többre nekem nem is kell. Viszont Galen egy újabb jelölt az én kis játékaimra, amelyre szívesen felhasználnám. Elmosolyodtam a gondolaton, hiszen egy kis része lejátszódott előttem. Vajon ő bevállalóssabb, mint a többi ember? Vagy inkább ő is az őskorban ragadt, aki csak olyan kapcsolatba megy bele, amely hosszú ideig tart. Hülyeség... Úgyse tart minden örökké, ahogyan majd a kapcsolatok sem. De majd idővel rájön mindenki erre is...
Végül újra szóra nyitotta a száját, de megint nem kaptam egyenes választ. -Hmm... Ha levennéd a felsőd biztosan beugrana a munkád is!- vágtam egy gúnyos vigyort, miközben megpróbáltam úgy tenni mintha tényleg elgondolkoznék valamin. Egészen jól ment a színészkedés, hiszen a modellek is színészkednek egy kicsit. Mutatunk egy képet a kamerának, majd azt fényképezik le. Soha nem vagyunk önmagunk, mindig van valami álarc, amelyet fel kell vennünk.
|
Éreztem, ahogy szemével engem méreget, nem is kellett ránéznem ehhez. Hozzászoktam az effajta viselkedéshez, s ez nem tett önimádóbbá, sem semmi negatívbb lénnyé, csupán alátámasztotta azt, amit anyám folyton folyvást hajtogatni szokott, ha hosszú távollét után végre hazatérek ismét. Szavai fülemben csengtek, s ettől a mosolyom szélesebbé vállt, akaratlanul, az emlék hatása által.
Azért azt be kellett valljam magamnak is, hogy nem egyszerű teremtés állt meg előttem, magassága melett arcának vonásai is elég figyelemre méltóak, de, ami legjobban lekötötte figyelmem az a szempár, ami úcs csillogott, és tekintete tökéletesen elárulte, hol is érzi magát, milyennek tűnik a szemében a világ ezen része, ehhez megszólalnia sem kell, habár szerintem ez szerencsés tulajdonság, lehet neki néha nem jön annyira jól. Rólam mindig azt mondják, hogy titkozatos vagyok, mert nem lehet kiolvasni a szememből, mire gondolok éppen, még ha szugerálom is másokba azt.
Kis töprengésem, bambulásomból Stella hangja ugrasztott vissza. Zavartan pislogtam párat, majd szám úja határozott mosolyra húzódott.
- Mit gondolsz? - tártam szét a kezem, aztán a hűtő felé fordultam, és kinyitva kerestem benne valami ehetőt. Kivettem egy tányéron, szépen lefóliázott kupac szeletelt sajtot, és egy szintén tányérra szeletelt kupac párizsit. A pultra tettem, majd a kenyérért nyúltam, de a következő szavaimat felé fordulva mondtam, sőt a végn még kacsintottam is hozzá, mielőtt ismét szendvics készítésbe fogtam volna. - Szerintem elég jól megnéztél, ahhoz, hogy legyen valami tipped.
|
Most komolyan nekem kellett volna valami témát felhoznom? Szerintem egy beszélgetésben leginkább a férfi az, akinek elő kell hozni valamit, nem pedig a nőknek. De lehet, hogy egyszerűen nem az a beszédes fajta. Nincs sok szerencséje, mert én is alig-alig szoktam megszólalni. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd méregzöld tekintetemet a férfire tapasztottam. Alaposan végig akartam mérni, hogy mit fogok itt hagyni a konyhában. Sajnos a ruha nem sokat engedett látni, de gondolom izmos, szépen kidolgozott kocka hasa van. Vagy nem? Biztosan... Hiszen valahol már láttam őt, s az arc mellé egy test is párosult. Csak egyenlőre az nem jutott eszembe, hogy hol is láttam Galent. De térjünk csak vissza a testére. Karjai izmosak voltak, ezt még így is lehetett látni, hiszen a póló azt a részét már nem nagyon takarta el. Tetszett, kimondottan mutatós 'darab' volt. Áttértem az arcára, mely egészen keretes volt és jellegzetes vonásai voltak. Ajkai teltek voltak, biztosan élvezet volt őt csókolni. Mennyi lánynak engedhette már meg ezt a lehetőséget? Irigykedtem rájuk, az egyszer biztos. Végül csak elmosolyodtam a saját gondolataimon, s tekintetemet a szemeibe fúrtam.
-Mit dolgozol a szállodában?- tettem végül fel a kérdést, miután alaposan feltérképeztem a férfit. Lehet, hogy egy játék erejéig egészen jó lenne vele lenni, bár én soha nem akarok többet. Így is a kis Johnt az ujjaim köré csavartam, s úgy ugrál ahogyan én mondom. Sok lehetősége nincs is másra...
|
Kicsit elakadt a beszélgetés, valahol elvesztettük a fonalat, és őszintén bevallhatom így saját magamnak, nem is igazán tudtam, mit kellene, vagy inkább szabadna mondanom, ami nem sérti emg sehol hibátlannak hitt egóját, mert a felsőbb körökből érkezetteknek a legapórább szóviccek is néha olyanok, mint másnak egy komoly sértés. Így tehát, vártam, hogy valamit ő mondjon, amire talán képes leszek megfelelően reagálni, az arany középút megtalálásával, addig meg hanyagul nekidőltem idáig fejtámaszomként használt asztalunknak, ,ert az egyhelyben ácsorgás, sosem ment túl sokáig, főleg nem, ha némi szédülős másnaposság bújkál az ember fiában. Egyébként a fájdalomcsillapító kezdte megtenni a hatását, tompította a rosszulétem, plusz egész éberré varázsolt. Áldom a gyógyszerész nevét, aki kitalálta!
|
Egy halovány mosolyt intéztem felé, de ezt se mondanám valami őszintének. Minek? Ki ő nekem? Ha még talán a családomba tartozna... De nem! Még őket is megvetem, ahogy a többi embert is magam körül. Egyszerűen nem vagyok képes szeretni. Kedves tudok lenni, bár nem örülök neki. Hiszen szeretem mutatni a komor, érzéketlen nőt, akinek senki nem mondhatja meg, hogy mit csináljon. Erős pedig csak így maradhatok, ha elgyengülök és kedves leszek, elveszek a nagyvilágban. Legalábbis én így fogtam fel évek óta a világot, s egyszerűen ez ragadt meg bennem. Nem az, hogy mosolyogjak, kedves szavakkal illessek mindenkit. Soha nem tenném meg. A családom is kidobott, amiért egyfolytában élvezeti szerekhez nyúltam. Pedig mennyire örültem volna neki ha csak egyszer is felkarolnak, s megmutatnák, hogy mi a rendes út. De ez mind csak a múlt, amelyen eléggé nehezen lehetne változtatni, sőt lehetetlen lenne. Viszont a jövő itt áll előttem, amelyet a saját gondolataim szerint irányíthatok.
-Galen...- mormoltam a nevét alig hallhatóan, hiszen csak magamnak jegyeztem meg, hogy ne felejtsem el. Sajnos a nevekkel hadilábon álltam. Egyszerűen nem bírtam őket megjegyezni, legalábbis akkor ha csak pár percre beszélek egy emberrel. Utána nekem már minden egyes szó, mondat kiesik. Hiába is... Nem voltam valami erős ilyen téren! De legalább az arcmemóriám tökéletes volt. Minden emberre emlékszem akivel találkoztam, s beszéltem is. Átok vagy éppen áldás. Döntse el mindenki. Én szerettem, hogy legalább ebben nagyon jó vagyok. Ha már a nevek amúgy se mennek, valamiben ki kell tűnnöm a tömegből, s most nem a külsőmre akartam ezzel utalni. Hiszen azzal már amúgy is eléggé feltünő vagyok. A hosszú, szőke tincsekkel. A magas, gazella alkattal. A formás lábakkal. Ki ne állna meg egy ilyen nő után? Talán csak a bolondok nem... Miközben ezen gondolkoztam, neki dőltem az egyik asztalnak. Nem tudom miért, de most kedvet kaptam a férfi társaságához.
|
Egyszerűen bonyolult volt nekem ez a lány. Látszott rajta, hogy tudja hol a helye, és mennyire érzi a kettőnk között lévő szintkülönbséget, ami nem a magasságunkból adódik. Azt az egy árva szót is, olyan érekesen mondta ki, amire ugyan már pár hónapja ráállt a fülem, és fel se tűnik a hangsúly, de most mégis valamiért jobban éreztem benne a "legyen megtisztelve, amiért kimondta" című dolgot. Nem éreztem magam megtisztelve, mert elvárható az illem kedvéért egy hálás megköszönönés, vagy valami.
Aztán a téma a bemutatkozásra terelődött, amit már meg szerettem volna ejteni, de a hozzállása miatt mégsem éreztem annyira fontosnak, szóval ő kezdeményezte.
- Örülök a találkozásnak, Stella. Én Galen vagyok. - Kezem felé terveztem nyújtani, de nem nekem kell ezt elkezdeni, hanem a hölgyeknek, s mivel ő ezt elmulasztotta, hát gondolatban vállat vonva hagyta annyiban a gesztust. Éreztem felőle, egy a háttérben meghúzódó szándékot, valamit még akart, de nem tudtam rájönni mit. Ha enem jól gondolom, akkor valamiért nagyon nem akaródzik neki itthagyni a konyhát, pedig ez egyáltalán nem látszik rajta, inkább az, mennyire szeretne innen kijutni...
|
Megforgattam a szemeimet, amikor egyáltalán nem azt a választ kaptam amelyet vártam. Rendben... Nem ismerek be mindent. De attól még tényleg elmondhatná, hogy hol van végre a kijárat, mert nagyon kezdett elegem lenni abból, hogy eltévedtem. Nem szerettem ha nem tudok irányítani. Most pedig olyan érzésem volt, mintha a szárak kiestek volna a kezemből, s a ló szabad úton mehet arra, amerre akar. Én pedig csak ülök rajta, tehetetlenül. De mondjuk még mindig ott volt a második lehetőség. Hiszen a lábammal is egészen könnyen tudom irányítani azt a lovat. Jelen esetben a lábam legyen a kedvesebbik oldalam -amely egyébként csak szimpla megjátszás. A ló pedig akit íránytani kell legyen az elöttem álló férfi. Már bevetettem volna azt a megjátszott kedveskedő lányt, de kaptam is választ a kérdésemre.
-Köszönöm!- daráltam el gyorsan a rövidke szót, amelyet szinte utáltam kimondani. Pont én mondjam ezt valakinek? Hiszen másnak kéne mondani, ráadásul nekem. De most valahogy muszáj volt köszönetet mondanom, s ez tűnt most a legegyszerűbbnek. Szívesen csábítottam fel a szobámba, s azon belül is az ágyamba. De valahogy most nem volt kedvem a gyors kalandokhoz...
Hirtelen egy egészen ismerős alak tűnt fel, aki egy bájos mosolyt csalt az arcomra. Ismertem, talán túlságosan is jól. Nevezhetjük a listámon lévő áldozatnak, akivel végül lefeküdtem. Mondjuk ez várható volt tőlem. Végül amikor csak kiment, elvigyorodtam. Nem nevettem, most valahogy nem tudtam. Pedig lehet, hogy egészen jól ment volna most. De soha nem mutattam magamat boldognak, szinte senkinek. Így maradt ez az álszent vigyor, amelyet bárkinek mutogathatok, ebből is csak leszűrik, hogy messziről el kell kerülni.
-Egyébként, Stella vagyok!- mutatkoztam be végül, hiszen illendő lett volna már.
|
- Hát, akkor ebben sajnos nem tudok segíteni - Mondtam teljesen egyszerűen, mosolyogva. Nem szokásom ugrani az ilyen provokálásokra, és az itt eltöltött idő is hozzászoktatott, hogy az emberek többsége, akik nem a személyzet tagjai, rendszerint ezta hangsúlyt részesítik előnyben. Tehát beigazolódott a gyanúm, a lány nem közülünk való, vagyis valószínűleg eltévedt, de az a típus, aki nem ismeri be az ilyesmit. Ez tetszett, s viccesnek találtam, mert újabb furcsa emberi tulajdonság, amit sosem fogok megérteni. - Viszont, ha megtaláltad őket, és ki szeretnél majd jutni, akkor ajánlom, hogy innen kilépve balra kanyarodj, ne jobbra, és a folyosó végénél az üvegajtón át egyenesen a szabadba jutsz.
A kis magyarázatom közben, megjelent egy újabb szabadnapos, pincér srác az étteremből, akit még nem ismertem túlzottan, de ő valószínűleg felismerte a lányt, mert döbbenten állt meg az ajtóban, egyikünkről a másikunkra nézett, majd kinyőgött egy "Pardon"-t és sietve távozott. Nem tehetek róla, de ettől az elvörösödött bocsánatkéréstől rámtört a nevethetnék, s nem tartottam vissza, hanem kiengedtem, röviden csengett, de jólesett. Újra a lányra pillantottam ezután, s vártam valami reakciót, de gyanítottam, mivel megadtam a választ hamarosan távozik... Vagy mégsem?
|
Miben segíthet? Ezt most komolyan gondolta, vagy csak az én idegeimet akarja kikészíteni?! Mert lassan ott fogok tartani... Így is elegem van, hogy eltévedtem és most nem mehetek a tengerpartra, hanem a négy fal között kell raboskodnom. Most még egy értetlen személyzeti tag mellett kell lennem, aki láthatólag nagyon jól átmulatta az éjszakát. Emlékeztetett a régi énemre, aki folyamatosan drogokhoz, fűhöz, alkoholhoz nyúlt, hogy jól érezze magát. Mondjuk nekem ez még a mai napig is megvolt, bár próbáltam akkor, amikor nincsenek olyan fontos munkák. Nem kéne egy neves divatfotózáson szét esetten lenni, hiszen az a hírnevembe is kerülhet. A kisebb cégek fotózása pedig nem nagyon érdekelt. A sminkkel mindent helyre lehet tenni az arcomon, annyira pedig tudok normális munkát nyújtani, mint általában. Visszatérve a férfire, nyílván ő nem szokott annyira illegállis szerekhez nyúlni, csak az estébe furcsa eseményeket sűrített bele...
-Nem, dehogy tévedtem el... Csak bújócskázok a képzeletbeli barátaimmal!- forgattam meg a szememet, majd amikor felállt elvigyorodtam. Magasabb voltam nála pár centivel, mondjuk alig észrevehető volt. Ráadásul magassarkú is dobott rajtam minimum 5 centit. Ha levedtem volna, akkor nyílván nem lett volna meg az, hogy magasabb vagyok. De sajnos most muszáj lesz elviselnie neki is.
|
[23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés