[23-4] [3-1]
 - Menj csak, ha más dolog akadt - Látszott, hogy nem vágyik túlzottan a társaságomra, miután rájött, mennyire nem jöt össze, amivel eredetileg idejött, szóval nem tartóztattam fel, még a végén felrobbant volt, akár egy jól összeszerelt, mégis kis hibától elsülő bomba. Igen, ez remek hasonlat ránézve, még kuncogtam is rajta magamban.
- További szép napot neked, biztosan találkozunk még később. - Búcsúsztam el tőle, jókedvem egy szikrányit sem változott, sőt külön tetszett, hogy újabb embert ismerhettem meg, így csökkent az esélye, hogy egyedül kell lennem, mert mindenhol ismerősökbe botlom már. Felálltam, miután Kevin elsétált, a pulthoz vittem a kelyhem, és az ottaniaktól is elköszönve indultam tovább utamra. Lehet felmegyek a fürdőruhámért és megnézem milyen a tenger, vagy inkább nézzek be a jógaórára? Hm, nehéz választás, mert mindenkettőt nagyon szeretem. Majd a szobámig kitalálom... Ezen töprengve indultam el, szépen, nyugisan sétálva.
// Debbie el. //
|
Oké, 2:0 Debbie-nek. Ez a csaj kikészít. Morogtam magamban, úgy hallgattam és vettem tudomásul a szavait. Igaza volt. Részben. Tényleg tudtam pár dolgot róla, hisz az agyam olyan volt, akár a szivacs. Bármit egyből megjegyeztem és aligha tudtam elfelejteni. Így maradtak meg Debbieről is az információk. Persze, próbáltam kiszűrni a fejemből a lényegtelen gondolatokat, nem mindig jött össze. Ezúttal sem. Pedig sokkal jobb lett volna.
A következő kérdésére sóhajtottam. Nem tudtam magam felhúzni rajta, pedig a legszívesebben leordítottam volna a fejét és kiosztottam volna.
- Nem értesz te semmit, Drága. Szóval örülnék, ha nem avatkoznál bele abba, hogy mit hogyan teszek. Rám tartozik és nem rád. - mértem végig, aztán a telefonomat elővéve megnéztem az aznapi e-mailjeimet. Éljen az internettel ellátott okostelefon. Néhány szöveget olvasva mosoly húzódott az ajkaimra. Pár perc nézelődés után elraktam, majd a lányra néztem, kérdő pillantást intézve neki.
- Van még valami, amiről beszélünk kell, vagy magadra hagyhatlak, Drága? - a nagybetűs részt kihangsúlyoztam, kicsit gúnyosan. Rá is vigyorogtam, majd a válaszára nem figyelve felálltam. Idegesített ez a lány. Nagyon. De ez látszott is az ábrázatomból.
|
- Lehet, hogy nem akarsz, de mégis tudsz már rólam pár dolgot, amikkel próbálod lelombozni a jókedvem, sikertelenül. - Annyira nem hatottak meg a szavai, mert, ha állításai igazak lennének, és nem akarna megismerni, akkor nem jönne ide hozzám, nem tudná, hogy ki vagyok, mit csinálok, vagyis mivel próbálkozom, se semmi más dolgot, de ő ezzel szemben ezekkel tisztában van, hiszen piszkál vele, pontosabban csak próbálkozik.
- Mért nem próbálsz meg valakihez nomrálisan odamenni, és nem egyből belekötni? Szerintem neked is jót tenne, látnál más életcélt is azon kívül, hogy másokat kiakasztasz. - Gondoltam, hogy szavaim nem érnek el a tudatáig, de egy próbát megért, és talán mégis ha halványan, ám valami hatást elérek a jövőjére nézve. Láttam rajta, keres egy eredményesebb áldozatot, akibe beleköthet, a szemei elárulták, viszont jártathatnám a szám éjjel-nappal, akkor sem akarna leállni ezzel az életmóddal. Ez picit zavart, szerettem magam körül a vidám embereket, de nem az én tisztem másokat megnevelni, jobbá tenni, ha kell segítség ott termek, amúgy elég a saját világomban helytállnom. Általában a puszta jókedvem is átragad az emberekre, akik körülöttem vannak, Kevinnel ez nehezebben ment, ám lehetetlen nem létezik alapon, nem fogom feladni a reményem.
Kitartóan mosolyogtam, miközben körülnéztem én is.
|
Kikerekedett szemekkel hallgattam végig. Oké, ez a csaj tényleg egyre furább. Nem elég, hogy próbálom oltogatni és a földbe döngölni az önbizalmát, még örül is, hogy itt vagyok. Ez mi?! Valahogy képtelen voltam felfogni, amit mond. Röviden felnevettem.
- Te most szórakozol velem? - néztem egyenesen rá, de folytattam. - Én nem jókedvemből vagyok itt. Valóban az a célom, hogy piszkáljalak... és a legkevésbé sem akarlak megismerni. Minden olyan információ, ami veled kapcsolatos - végigmutattam a lányon, legalábbis annyira, amennyire az asztal engedte - egyszerűen... egyik fülemen be, a másikon meg ki. Értve? - megcsóváltam a fejem, majd leengedtem a kezem és hátradőltem a székben.
Az eszem megáll. Mérgelődtem magamban, végül még mindig fejcsóválva Debbiere meredtem. Megint azon kezdtem agyalni, mivel hozhatnám ki a béketűrédéből. Aztán feladtam. Talán tényleg nincs értelme ezt a lány piszkálni. Körbenéztem, hogy újabb embert szemelhessek ki magamnak. De egyelőre nem volt senki a közelben.
|
- Ez nagyon egyszerű, nincs okom idegesnek lenni vagy szomorkodni. Mindenben van valami jó és én ezt az elvet követem, pozitívan állok a dolgokhoz.Mint az is, amit te csinálsz. Megpróbálsz piszkálni, ami rossz, de mégis törődsz vel és megismersz, plusz van társaságom. Meg vicces is, amit csinálsz. - Elmagyaráztam neki tulajdonképpen az életfilozófiám, amiben felnőttem, és a végén még nevettem is egy jót.
- Szóval, jó, hogy itt vagy.
|
A kijelentése meglepett. Tekintetemet rászegeztem, majd megcsóváltam a fejem. Tudni akartam, mi jár a fejében és zavart, hogy nem tudtam. Talán, ha lehetne valamiféle képességem, a gondolatolvasást választanám. Sokkal jobb lenne minden, legalább megtudnám az emberek valódi véleményét rólam.
- Gondoltam, boldogítalak még egy kicsit. Bár nincs sok kedvem a társaságodhoz, jelenleg senki olyan nincs itt, akihez át tudnék pártolni - megejtettem egy keserű mosolyt. Vagyis annak szántam, de nem tudtam, Debbie miként reagál majd rá. Nem is érdekelt. Jobban mondva de, igenis érdekelt. Pont amiatt, mert ez a lány teljesen másképp reagált mindenféle mozzanatomra, mondatomra, cselekedetemre. Én már, önmagamat akkor felpofoztam volna, mikor a fagyiba kérdés nélkül belenyúltam. A beszólogatásokról nem is beszélve. Ez a csaj... khm, Debbie, pedig mosolyogva tűr el mindent. Ez nem létezik! Őt néztem. Próbáltam a csontjaiig hatolni a tekintetemmel, hátha megtudok valamit, valamit, ami fontos lehet...
- Mondd csak... miért vagy ennyire nyugodt? Na meg ilyen mosolygós. Nincs okod rá, jelen pillanatban. Vagy ennyire élvezed a társaságom? Esetleg akarsz tőlem valamit? - felkönyököltem az asztalra. Nem vettem le a tekintetem róla és nem is szándékoztam.
|
- Ha úgy veszzük, ez is egyfajta köszönet, nem? De amúgy is, nincs mit, szívesen osztozom. - Bizonyos fokig, ezzel most belementem a játékába, de nem zavar, szeretek játszani, és a válaszából arra következtettem, hogy ő is nagy játékos, de gyanítom, nem túlzottan egyezik a kategóriánk. Figyeltem, ahogy lelép aztán tekintetem egy kutyáját sétáltató fiatal pár kötötte le. A kutya olyan szépen, felemelt fejjel sétált, mintha pontosan tudná, milyen szép és mindenki oda van érte. Engem kétségtelenül lenyűgözöt. Miközben őt csodáltam Kevin visszatért. Rávillantottam előbbi széles mosolyom.
- Nocsak, azt hittem máris menned kell. De örülök hogy maradsz még.
|
Persze, fagyis-kávé, mint sem kávés-fagyi, de nekem így felelt meg. El is voltam vele egy ideig, ám a kérdésre, miszerint kérdezhet-e, sóhajtottam és egyből rávágtam.
- Nem. - tényleg nem érdekelt, hogy mit akart kérdezni. Mondhatni, hidegen hagyott a dolog, meg bármi, ami Debbie-hez kapcsolódott. De a kérdést csak feltette, így felnéztem rá. Miért ültem hozzá le? Ez elég egyértelmű... és ezt nem voltam rest a tudtára adni.
- Nem elég egyértelmű, Deborah? Te vagy itt az egyetlen, akivel még nem beszélgettem el tüzetesebben... - vagy hogy szokták mondani? Magam sem tudom. Egy ideig figyeltem a lányt, majd elpusztítottam a maradék fagyis-kávémat és felálltam.
- Mindenesetre, kösz a fagyit, de hálát ne nagyon várj érte. - ejtettem meg felé egy gúnyosnak szánt vigyort, majd a poharammal a pulthoz léptem. Le is raktam, aztán visszafordultam és onnan néztem Debbiere. Azon agyaltam, visszamenjek-e hozzá, vagy hagyjam inkább békén, hisz úgy tűnt, őt nem lehet felbosszantani. Viszont pont ettől volt olyan érdekes és izgalmas... legalábbis számomra.
Végül visszaléptem az asztalához és le is ültem. Ismét. Debbiere pillantottam, de elment a kedvem a piszkálódástól, ezúttal csendben maradtam.
|
- Öhm... jó étvágyat a fagyidhoz, mert ez már inkább az, mint kávé - Mohó a drága, de nem rottam fel neki, mert szeretek osztozkodni, és én ajánlottam fel neki, nem szabtam meg, mennyit vehet. A maradékot egész hamar elpuszítottam, hiszen csak pár kanálnyi volt. Rápillantottam néha-néha, és nevetnem kellett, ahogy a kávéból lett fagyiját ette, olyan vicces látvány volt, de lehet csak én gondoltam így. Mindenesetre a nevetésem visszafokoztam széles mosollyá, és az olvadt fagyimaradványokat igazítottam útba a kehelyben, amiket már nem tudnék kszedni, de szórakoztató volt velük játszani. - Kérdezhetek valamit? - Törtem a rövidke csendet. Ez amolyan költői kérdés volt, mert úgyis elmondtam volna neki, meg az emberek ilyenkor mindig kíváncsiak lesznek, és hallani akarják.
- Miért hozzám ültél le? Nem hiszem, hogy csak a fagyi miatt, viszont vannak itt olyanok, akikkel már láttalak beszélni, de mégis ide ültél le. Miért? - Tényleg érdekelt, annak ellenére is, hogy tudtam valószínűleg a választ, mert alighanem a piszkálás a célja, de velem rossz lóra tett, mert köztudottan nehéz eset vagyok ilyen szempontból.
|
Nem akadt ki. Egyre jobban kezdett bosszantani ez a hozzáállás. Direkt nyúltam bele a fagyijába, hátha leordítja a fejem, mert akkor elkönyvelhettem volna ezt egy sikernek. Jelen helyzetben viszont vereségnek tudtam be ezt az egészet. A vaníliafagyira pillantottam, majd fel rá.
- Jah, tudom. Otthon mindig azt hoznak be a reggeli kávémhoz, viszont ki akartam próbálni valami újat. És tudod, mit? Isteni a kókuszfagylaltos kávé - jelentettem ki mosoly nélkül, aztán őt kezdtem figyelni.
A fellépős dolog hidegen hagyott, hogy őszinte legyek, de végighallgattam és bólintottam egy aprót, jelezve, hogy azért figyelek és hallom, amit mond. Viszont egy szót nem szóltam rá. Legyen csak eltelve magával, majd szép nagyot fog koppanni, ha mindenki ki fogja fütyülni őt. Oké, talán ez nem a legjobb megfogalmazás, de azért érthető. A kérdésére felvontam a szemöldököm, majd egy laza mozdulattal elhúztam előle a kelyhet.
- Ha már így felajánlottad... - a kávés kanalammal ismét belenyúltam az ő kelyhébe és tettem magamnak a poharamba. Sőt, alig hagytam Debbienek benne, de egy idő után visszatoltam neki azt, ami az övé. - Kösz - vetettem oda hanyagul, majd nekiláttam a kávés fagylaltomnak.
|
Belenyúlt a fagyimba, ez azért gonosz húzás volt részéről, de egyben ötletadó is, noha én nem kávézom, de a kakaómba egyszer kirpbóálom a vaníliafagyit, hogy mi sül ki belőle. Maximum azt is a szobanövény issza meg, mint azt a valamit, amit az énektanárom hangszálerősítő teának nevezett, de az ízéből ítélve a hangszálaim inkább sikítva menekültek el, annyira borzasztó volt. Életem legrosszabb itala, a kávés balaeset után. Kirázott az emléküktől is a hideg. Azért ebből kifelé semmi se látszott, mosolygtam, mint mindig, egyenesen Kevinre, hiszen ő került mellém társaságnak, nem lett volna illő mással mosolyt "cserélni".
- Legközelebb próbáld meg ezt - A vaníliafagyira böktem. - Kókusszal nem olyan finom szerintem, de ha ízlik akkor nem szóltam. - Úgy tűnik, nem adja fel egykönnyen, minden vágya, hogy kihozzon a béketűrésből, de ez engem inkább jobb kedvre derít mintsem elveszi azt.
- Színvesen megmutatom, azt hiszema hotelben lesz egy fellépésem talán két hét múlva, nem is tudom... - Mutatóujjam hegyét ajkaim közé fogvagondolkodtam el, egyszerűen nem jutott eszembe a dátum, pedig annyiszor hallottam már ma is. Mindegy, majd megtudakolom, ha visszaértem a szállásomra. - A vélemények megoszlanak, egyesek szerint még fejlődnöm kell, ezért van itt velem Rina, hogy segítsen, mert szokták mondani, hogy "Jó pap holtig tanul.", ezt a közmondát követve, rám is rám fér. - Vontam vállat, nekem mindegy alapon, hiszen elfogadtam, hogy ez vár rám, nem éri meg filózni rajta túl sokat. Kelyhem kicsit Kevin felé toltam. - Kérsz még?
|
Először is, meglepődtem Debbien. A legtöbb lány kiakadt volna a kijelentéseimen, csipkelődéseimen, ő mégse tette. Kicsit zavart is, de gondoltam, előbb-utóbb úgyis sírva fog anyucihoz rohanni. Már ha lesz még lehetőségem bántani őt valamiféleképp.
A válaszán, illetve ellentámadásán viszont meglepődtem. Oké, végül is 1:0 oda, erre nem tudtam mit mondani, nem is tettem. Inkább beelkortyoltam a kávémba, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a saját kis kanalammal belenyúltam a lány fagylaltjába és szedtem magamnak egy kisebb adagot, amit a kávémba raktam. Elvigyorodtam.
- Tudod, a kávé fagyival a legjobb. És én amúgy sem hízok el tőle. Főleg nem ennyitől. - védekeztem egyből, majd a kávés fagyimat lenyaltam a kanálról. Tényleg finom volt. Kedvem lett volna Debbinek arról áradozni, hogy otthon, a Moore villában minden nap ehetek ilyesmit, sőt, ágyhoz hozzák, ha azt kérem, de nem tettem. Nem volt kedvem dicsekedni. Viszont valami beszóláson törtem a fejem.
- Szóval énekelsz, ugye? Egyszer megmutathatnád a tudásod. Nem hinném, hogy annyira jó vagy, mint hiszed. Sőt... valószínűleg túlértékeled magad és a - köhintettem - tehetségedet... - ismét köhintettem, aztán elvigyorodtam és folytattam a kávém kevergetését.
|
A végén csak a csokiba mártottam bele a kanalam, és egy kis darabkát leszedtem belőle, aztán a többiből is szépen mellé, így egybe kezdtem meg a fagyit, nem kellett megkülönbözettnem őket. Mert igenis fontos, hogy egyenlő eséllyel induljanak mnd, még ha ez hülyén is hangzik. Vidáman falatozgattam tehát, amikor egy ismerős hang csapta meg a fülem. Ismerem, ismerem, ismerem, de honnan? Áh, megvan, láttam őt a hotelnél párszor. Rávillantottam legszebb mosolyom, miközben hallgattam, a kioktatás tőle származó verzióját.
- Nem félek ilyesmitől, mert rám ez a hiedelm nincs hatással, mint láthatod. És a hangszálaknak jót tesz egy kis edzés, mandulagyulladásnál meg torokgyulladásnál is szoktak enni, hogy jobban legyenek, tudod. - Nem hozott különösebben zavarba, amit mondott, és nem is bántott meg vele, már hozzászoktam az ilyen modorhoz, van belőle egy pár a hotelben, de annyira jól érzem itt magam, még nekik sem sikerülhet elrontani. - Ha már az egészségtelen dolgoknál tartunk, ami te iszol, az sem túlzottan illik bele a képbe.
|
Untam ezt a helyet, untam a körülöttem levő embereket, de leginkább azt, hogy nem volt senki olyan a közelemben, akibe beleköthettem volna. Szerettem az embereknek fájdalmat okozni, bármennyire is hihetetlen. Szerettem nézi a fájdalmukat, miközben én magamban - szigorúan csak magamban - mosolyogtam. Épp a szokásos körutamra indultam a parton, mikor kiszúrtam Debbiet. Már megint fagylaltozik. Futott át az agyamon ez a gondolat, majd közelebb merészkedtem hozzá. Vagyis csak a pulthoz léptem, hogy én is rendeljek valamit, de a fagylaltról letettem és inkább egy kávét kértem magamnak. Mrs. Dale pedig volt oly kedves, hogy csinált is nekem. Persze, nem mindenki csinált, de hát, "pénz beszél, kutya ugat" stílusban könnyű volt a dolgom. A kávémmal fordultam ezután Debbie felé és nem sokkal később mellette is termettem, fejcsóválva.
- Debbie, Debbie, Debbie... már megint a fagylaltok. Tényleg el fogsz hízni, ugye tisztában vagy vele? És hát... az elhízott lányokat nem szeretik a fiúk. - sóhajtottam egyet, majd önhatalmúlag leültem az asztalához. Miért? Hát, egyrészt, végre egy alany, akit piszkálhatok, másrészt, szimpatikus volt az a szék. Kész. A kávémat kevergetve vizslattam a lányt, meg a fagylaltját.
|
Egyszerűen képtelen vagyok betellni a szigeten lévő cukrászda kínálatával. Mrs. Dale rendszeresen kioktat, hogy a túlzott édesség fogyasztás rengeteg kárt okozhat a szervezetemben, de akkor sem tudok távol maradni ettől a remek helytől!
- Kérnék szépen abból, abból, abból és abból is! - Mutattam végig a négy féle fagylalton, amiket hosszas szmelélés után a többi közül sikerült kiválasztanom. Szépen feldíszített kelyhemmel leültem egy szabad helyre, ablak közelébe, hogy a kilátást is csodálhassam, miközben elpuszítom a hideg édességem. A tegnapi balesetemből tanulva, ma sötétkép top és fekete sort volt rajtam, fehér felsőben csokifagyit enni nem szabad, ezt jól az agyamba véstem. Csillogó szemekkel hajoltam a kehely fölé, azon töprengve melyikkel kellene elkezdenem, a legfinomabbal természetesen, no, de létezik ezek között akkora különbség, hogy ilyen sorrendet felállíthassak? Nagy dilemmába keveredtem...
Miközben nagyban gondolkodtam a helyes megoldáson, addig volt alkalmam körbenézni, hátha akad valaki, aki segítségemre lehet, illetve átadhatom neki a jókedvem egy részét, mert bennem kicsirdul az öröm.
|
// Admin - Játék zárás. Bocsánat, hogy nem írtam eddig, de valahogy nem volt se erőm, se ötletem, de már túl régóta húzzuk. //
-Hűű.. az hosszú idő.-ismerem el.-De legalább szereted.-teszem szóvá észrevételemet. Hilary valóban szerethette munkáját hisz boldogan mesélt az itt töltött időszakról.
-Igen én alig egy hete érkeztem ide.-erősítem meg, majd ismét kortyolok egyet az italomból, s ezzel az alkalommal már üres poharat helyezek vissza a pultra. egy ideig még beszélgetünk Hilaryval. többnyire Limoncelloról folyik a szó, na meg a napokban megrendezendő partiról cseverészünk. Hamarosan viszont az indulás mellett döntök, mivel későre jár már az idő. Élvezem a nővel töltött időt, végül együtt indulunk vissza a szállodához. Sok mindent megtudunk egymásról.
-Jó éjt!-kívánok egy barátságos mosollyal kellemes éjszakát a nőnek, majd belépek a szobámba.
|
John válaszára elmosolyodok, de nem kommentálom. Legalább egy kis örömöt okoztam neki azzal, hogy elraktároztam a nevét a fejemben, ami mellesleg egy kész adatbázis. Csak sokszor nem tudok arcot kapcsolni egy-egy névhez. Jelen esetben is ez történt, de a szerencse mellettem áll, úgy tűnik. Elnézek a fagyizó emberek felé, majd a homlokom ráncolva nézek el a pultos felé, aki nem hajlandó velem szóbaállni jelenleg. Pedig lehet, rendelek egy csokifagylaltot. Egy sóhajjal Johnra pillantok és úgy hallgatom, amit mond. Kivételes alkalom. Érthető, végül is. A kérdésre elgondolkozó arcot vágok. Tényleg... mióta is dolgozok itt?
- Hmm... 3 éve. Igen, 3 éve jöttem ide. Persze, nem gondoltam, hogy itt ragadok. De örülök, hogy így lett. - széles mosollyal fürkészem Johnt. - Te viszont nem régóta vagy itt, ha jól sejtem - teszem hozzá kicsit bizonytalanul.
|
-Rendben, ez jó hír.-mosolygok és belekortyolok az italomba. Még most sem kellemes a marcipános sütemény után, de mit tegyek? Szomjas vagyok.
-Nos, örömmel tölt el hogy én mégis megragadtam valamilyen szinten elmédben.. Egy jó tippnek..- pillantok ismét Hilaryra. Tekintetem eztán körbejár a sukrászdán. Sok vendég, gyerekek, mind édességet majszolnak. Úgy látom a legnépszerűbb itt is a fagylalt.
~Nekem is azt kellett volna ennem!~fut át az agyamon a gondolat, de már úgy is mindegy tele vagyok.
-Háát... Én a kivételes alkalmat találóbbnak tartom ezt az esetet illetően.-bólogtaok, magamat is győzködve.-Néha nekem is kijár.-vonok vállat hetykén majd Hilyarynak szentelem minden figyelmemet. Mostmár csak azt kéne kitalálnom mit is mondjak neki.
- Mióta is vagy itt Limoncellóban?-kérdezem végül.. Nem túl fantáziadús, dehát ez van.
|
John szavaira felnevetek. Lebukott? Értem... érdekes egy figura. Aztán összelegózom, mire értette ezt a lebukást. Mivel edző, nem kellene süteményt tömnie magába, mert azzal átrt a testének. Rossz példát mutat azoknak, akik hozzájárnak edzésre. Hm, hát igen.
- Tőlem senki sem tudja meg - mosolygok rá, a továbbiakra biccentek és kicsit meg is lepődök. Tehát ő emlékszik rám. Sietve kezetfogok vele.
- Meglepő, hogy emlékszel rám... én viszont csak tippeltem, de bejött. Tudod, amennyi emberrel én nap, mint nap találkozok... csoda, hogy bárki neve megragad a fejembe - vonok hanyagul vállat, miközen visszahúzom a kezem. Kortyolok a vizemből, miközben végiggondolom, mit is mondtam Johnnak.
- Hm, szóval sunyiban süteményezel... mindig, vagy ez kivételes alkalom? - térek vissza inkább az eredeti témára, miközben mosolygok. A combomon kezdek dobolni, amolyan melléktevékenység gyanánt.
|
Kihozzák a marcipán szeletemet, és én jóízűen nekilátok. Falatozok. Későb kérek egy pohár narancs dzsúzt. S rájövök hogy rossz döntés volt, nem kellemes ez a kettő egymás után...Egyszóval elvagyok magammal, de közben szemmel tartom a mellettem ülőt is.
-Hát végül lebktam-villantok egy széles mosolyt, mikor a nő hozzám fordul, majd megtörlöm a szám a szalvétámmal hisz olyan érzésem van mintha valmi maradt volna ott...
-El ne mond a vendégeknek, hogy itt találtál engem egy ilyen finom desszert tásaságában...Ártana az imdzsemnek..-viccelődök, s ezzel kezet nyújtok.
-Igen, John.És te pedig Hilary, ugyebár..-az ember csak megjegyzi azt aki mellett naponta vagy 30szor ellohol.
-Hilary a recepciós.-ismétlem meg és a nőt méregetm.(persze feltűnésmentesen.)
|
[23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés