[31-12] [11-1]
- Helyes következtetés. - jelen esetemben biztosan, bár ezt csak magamban tettem hozzá. Közben őt figyeltem és hallgattam az ő történetét. Vagy inkább véleményét. Magam sem tudtam eldönteni. A végére viszont tényleg a saját dolairól kezdett mesélni, ami örömmel töltött el. Apró mosolyt is megeresztettem felé. Örültem, hogy kicsit megnyílt nekem, cserébe, hogy én is beavattam pár dologba. Láttam, hogy belemerül a dologba és kíváncsian vártam is a folytatást, de az nem érkezett. Valahogy visszakanyarodtunk hozzám, ami nem tetszett.
- Oké, majd ha lesz olyan, akkor fárasztalak... - jelentettem ki, avagy adtam be a derekam és inkább félrenéztem. Hirtelen nem tudtam, miféle témát szedjek elő, vagy éppen reagáljak-e az ő történetére. Mégis jobbnak véltem, ha szólok pár szót.
- Szóval terelgettek az utadon és te letértél... ha jól vettem le a szabaidból. - ránéztem egy fura mosollyal. - Ugye nem lettél rosszfiú? Mert ha igen, akkor sajnos meg kell szakítanom ezt a beszélgetést, hogy lelépjek. Tudod, én jókislány vagyok. - sóhajtottam - Vagyis... szeretnék annak tűnni. - elgondolkodtam. Megint magamra tereltem a szót. Ami nem tetszett nekem. Szóval sietve megráztam a fejem.
- A sok költözés biztos fárasztó lehetett. Úgy értem, akkor komolyabb kapcsolataid, barátságaid nemigen születhettek, igaz? - elhúztam a szám. Próbáltam együttérzést mutatni, bár bevallom, ahogy belegondoltam Scott helyzetébe, tényleg elkezdtem sajnálni.
|
Egy ideig vártam, hogy válaszol-e valamit, a "terveimet" illetően, s közben az arcát fürkésztem. Úgy láttam, még hogy ha el is gondolkodott rajta, nem fogja megosztani velem a végeredményt. Nem zavart különösebben, bármi is lenne az a válasz, aligha térítene el, bátorításra sem szorulok. És ennél sokkal jobban foglalkoztatott a hirtelen hangulatváltozásának mélyebb oka.
- Szóval a második nem lehet jobb az elsőnél... - vontam le a következtetést a helyzetéről. Mivel nekem egyetlen testvérem sem volt, nem volt könnyű beleképzelnem magam a helyzetébe, de ha lett volna mondjuk egy bátyám, akihez folyton hasonlítgattak volna, aligha maradtam volna béketűrő.
- Igen, egyke... Talán jól hangzik, de az én szüleimnek is megvolt a maguk keresztje - vonok vállat.
- Bár nem várták el, hogy olyan legyek mint az első gyerekeük - utalok az ő helyzetére - Amit már csak azért sem értek, mert aligha van két egyforma ember, és főleg mivel alapesetben nem is akarunk valaki másolata lenni... - gondolkozok el egy pillanatra.
- Ennek ellenére, az én szüleim is szerettek volna azon az úton tartani amit ők jelöltek ki nekem. Tanuljak, menjek a jogra, vegyem komolyabban az életemet... Emellett mindig máshova kötlöztünk, két évnél tovább sehol sem maradtunk... - mesélem el, szinte észre se véve, hogy teljesen elmerültem az múltban. Nem vall rám.
- Ha jól esik, bármikor "fáraszthatsz a hülye történeteiddel" - biztosítom vigyorogva mikor újra megtalálom a hangom.
|
Mivel Scott "elbeszélgetett" magában, így nem válaszoltam a kérdésére. Magam sem tudtam, hogy örülnék-e neki, ha lennének velem tervei. Ha azt nézzük, hogy sosem volt még barátom, akkor jól jött volna egy kis kaland, egy kis játék, viszont magamat ismerve nem elégedtem volna meg egy kalanddal. És persze fogalmam sem volt róla, hogy Scott miféle figura, elvégre első találkozásom volt vele. Ha olyan, mint a korombeli srácok, akkor viszont távol kellene tartanom tőle magam. Gondolkodtam el, aztán a kérdésére sóhajtottam egyet. Nem tudtam, beavassam-e az életem rejtelmeibe, legalábbis ebbe a bizonyos testvérharcba. Végighallgattam, mielőtt megszólaltam volna.
- A nővérem mindig, mindenben jobb volt nálam. A mai napig jobb, illetve... őt ismerik el otthon. Nem akarom, hogy sajnálj, de maradjunk annyiban, hogy nehéz életem volt eddig. Főleg Sonja miatt. - sóhajtva a telefon után nyúltam, lenémítottam, majd a zsebembe süllyesztettem. Nem volt kedvem újból telefonhívást fogadni, vagy kinyomni. Így viszont nem is hallhattam, ha újból hív. Scott arcát figyeltem.
- Szóval egyke vagy... talán jobb lett volna, ha én is az vagyok. Bár ez elég fura, hisz én vagyok a kisebb... méghozzá 3 évvel. - félrenéztem - Ez a 3 év viszont elég soknak bizonyult. Mindegy. Nem fárasztalak a hülye történeteimmel - egy mosollyal visszanéztem rá. Tényleg életvidámabb volt az ábrázatom, akárcsak a telefonhívás előtt.
|
- Oké, ne szívd mellre, a bio lét nem is olyan gáz. - mondom békítőleg a narancsleves momentumra, némiképp túlozva.
- A mértéktartás jó dolog - ismertem el jókisfiú módjára. Ezt se sűrűn hallani tőlem, ugyanis, ha be is látom, nem nagyon tartom magam a tényhez. Sajnos, nem mindig jönnek össze úgy a dolgok, ahogy azt tervezem, túlzásokba esek, túlzásokba löknek, vagy csak úgy érzem, hogy mértékkel már nem lehet túllépni dolgokon és akkor már magától hagyom elszaladni a lovat, "úgyis mindegy" hozzáállással. Ez a hozzáállás nem csak itt ütközik ki, szinte mindne konfliktust így kezelek, akár helyes akár nem. Könnyebb néha hagyni, hogy sodorjon az élet, annak ellenére, hogy sokan akkor is a gyeplő után kapálóznak. Én örülök, ha megszabadulok tőle.
- Legyenek? - dobom vissza a kérdést újabb gonosz vigyor társaságában közelebb hajolva hozzá egy pillanatra az asztal fölött.
- Szóval neked mindegy... - konstatálom.
- Jogos hozzáállás végülis, 'jöhet bármi amíg nekem kényelmes' - incselkedek.
- Ami meg a tervezgetést illeti: spontán embernek vallom magam. Jön ami jön, ha a helyzet úgy hozza bármi megeshet - vonok vállat kényelmesen hátradőlve a székemen.
A beálló csöndet a telefonja csörgése szakítja félbe, s érdeklődve kapom fel a tekintetem. Jobban belegondolva én még a mobilomat is a szobámban hagytam, és eddig nem is tűnt fel a hiánya. Ennyit rólam, meg a készülékkel való kapcsolatomról.
Felvont szemöldökkel figyelem ahogy szinte gondolkodás nélkül nyomja ki és löki félre a telefont, s már-már látom, ahogy a gondolatai elsötétednek.
Már a nyelven hegyén van a kérdés, de megelőz a válasszal.
- Ó, testvérharc? - kérdezek vissza bár némiképp óvatosabban.
- Mázli, hogy a szüleimnek még én is soknak bizonyultam olykor - jegyzem meg a egykeségemre célozva. Nem tudom mi lehet az oka, hogy ezekszerint ilyen elmérgesedett a viszonya a nővérével, de jobbnak látom egyelőre nem firtatni.
|
Nem sokkal előzött be. Ez vajon mit jelenthet? Egy nappal, vagy egy héttel jött előttem? Mindegy. Nem gondolkodhattam ezen túl sokáig, hisz úgy láttam, örömet okoztam vele a kijelentésemmel, miszerint talán mégse volt akkora ostobaság idejönni, mint hittem. Bár nem akartam, hogy Scott elbízza magát. Sőt, igazából semmit sem akartam tőle. Bár véleményem akár változhat is, még nem tudom. A gyümölcsleves kijelentésére meglepettség ült ki az arcomra. Hát ez nem volt szép. A pohárra néztem, aztán vissza rá.
- Szeretem, ha amit iszok, egészséges... nem szeretem roncsolni a szervezetemet. Legalábbis nem olyan nagy mértékben. - vontam vállat, úgy hallgattam végre a barátnős kérdésemre feltett válaszát.
Egy mosollyal biccentettem, majd elraktároztam az információt az agyamba. Szingli, azaz egyedülálló, tehát semmi baj nem származik abból, ha vele beszélgetek. Ettől az információtól még jobb kedvem lett. Az utolsó kijelentésére viszont elmosolyodtam és hátradőltem a székben, majd keresztbe raktam a lábaimat.
- Miért? Vannak terveid esetleg velem? Vagy mire fel ez a kijelentés? Nekem teljesen mindegy, van-e valakid, vagy sincs, nekem az a lényeg, hogy ne kerüljek bajba. - kicsit oldalra billentettem a fejem, úgy figyeltem egy ideig. Viszont nem volt kedvem csendben maradni és valami témát kezdtem el keresgélni fejben. A baj csak annyi volt, hogy nem jutott eszembe az ég világon semmi. A telefonom csörgése viszont nem hagyta, hogy tovább gondolkozzak. Előástam a zsebemből a drágaságot, majd a kijelzőre pillantottam. Szemforgatva félre is néztem, majd kinyomtam és az asztalra dobtam hanyagul a készüléket. Aztán, mielőtt Scott bármit kérdezhetett volna, megszólaltam.
- A nővérem volt az... mondjuk úgy, hogy nem egy világban élünk. Mondhatni, utálom őt. - nem néztem ezúttal a fiúra és az ábrázatom is kissé komorrá sikeredett. De nem akartam se neki, se magamnak hazudni. A hangulatomat tényleg elrontotta a telefonhívás, akkor is, ha nem vettem fel és nem beszéltem a drága Sonjával.
|
Mertem abban a hitben ringatni magam, hogyha régóta itt lenne, akkor már ezelőtt összefutottunk volna, hogy feltűnt volna hamarabb is. Így viszonylag elégedetten fogadtam a válaszát.
- Nem sokkal előztelek meg én se - jegyzem meg mellékesen.
- Viszont annak igazán örülök, hogy pozitív irányba hajlik a hozzáállásod - mosolyodok el kajánul a kijelentésére, állva a tekintetét s csak akkor eresztve el, mikor feláll a tálcájával együtt, hogy megszabaduljon tőle. Csak egy biccentéssel jelzem, hogy nem titulálom szökésben lévő alanyak röpke távozását. Az ő esetében nem is fordul meg a fejemben, hogy a "mindjárt jövök" adta lehetőséggel elslisszol, ahhoz túlságosan is korrekt személyiségnek kezdtem megismerni.
Nem zavart, hogy továbbra is csak mi tartózkodunk a viszonylag tágas ebédlőben, bár a figyelmemet amúgy is nehéz elterelni arról amire éppen irányul. Ennek tárgya ez esetben Melanie volt, akinek mosollyal vártam visszatértét.
- Szóval te amolyan gyümölcsleves lány vagy? - intek vigyorgva az újra teli poharára miközben leül.
Nehezemre esik visszafogni a mosolyom mikor végülis csak választ vár a kérdésére. Valahogy nem csalódtam.
- Ó ez esetben, nem tartalak kétségek között - vigyorgok végül készségesen.
- Nem kell emiatt aggódnod, éppenséggel szabad vagyok mint a madár - tárom szét a karom mintegy nyomatákot adva a dolognak.
- Remélem ezt akartad hallani - szelídül a vigyorom amolyan féloldalas mosolyba.
|
Ami azt illeti, talán én sem bántam volna, ha nem egymagamban kell ücsörögnöm előző este, hanem Scott társaságában. Bár, vele ellentétben, az én fejem maradt annyira tiszta, hogy emlékezzek mindenre. Azaz, nem ittam annyit, hogy a földön fetrengjek és ne tudjam, hol- és ki vagyok. A szavaira azért ismét megejtettem egy mosolyfélét, de nem vittem ezúttal túlzásba. A barátnős kérdésemet is figyelmen kívül hagyta, ami fölöttébb bosszantott. De hát jól van, nem kötelezhetem arra, hogy válaszoljon. Tartsa csak meg a titkát. Nekem teljesen mindegy. Bár továbbra is foglalkoztatott a kérdés. Nyugtáztam magamban, miszerint egyedül érkezett, csak pár ismerős arcba futott bele. A kérdésére viszont sóhajtottam és alig láthatóan megvontam a vállam.
- Nem. Pont ma egy hete, hogy idejöttem. Bár, ami azt illeti, eddig azt hittem, rossz ötlet volt... - kihangsúlyoztam az "eddig" szót, miközben Scott szemeibe néztem, aztán felálltam.
- Mindjárt jövök - a poharammal és a tálcámmal együtt mentem el a pulthoz. A tálcát leraktam, a poharamba pedig töltöttem még abból a finom narancsléből. Aztán visszaléptem az asztalhoz és le is ültem.
- Egyébként, a barátnős kérdésemre nem válaszoltál. Tudod, jobb tisztán látni a dolgokat. Nincs kedvem egy lánnyal összebalhézni, amiért veled beszélgetek. - vázoltam fel neki az álláspontomat, elég komoly arckifejezéssel, alig látható mosolykával a szám sarkán. Kortyoltam egyet a poharamból, majd egy koccanással az asztalra helyeztem.
|
Egyre szélesebbre húzódó mosolyát félsikernek könyveltem el és az én szám is szélesebbre húzódott. Lusta vagyok arra, hogy korán kelljek, vagy hogy mások elvárásának tegyek eleget, de hogy megfejtsek másokat ahhoz nem. Bár őszintén szólva sosem ástam túl mélyre, nem mindig próbálkoztam tovább ha a felszín túl kemény volt vagy ha csak simán nem tetszett amit kaptam. Akinek nem tetszik keressen jobbat, én is így teszek.
Viszont Melanie még igencsak az érdekes zónába tartozott. Nem tűnt már annak a félénk, esetlen lánynak akinek első megközelítésére. Inkább látszott olyannak, akinek megvan a saját véleménye, nézete a dolgokról és ahhoz tartja magát.
- Kár, hogy nem futottunk össze - húztam el a szám egy pillanatra.
- Nem hagytam volna, hogy egyedül ücsörögj. És az olyan lányok társasága engem sem vonz, ami azt illeti - nevetek fel, de elgondolkozok azon amit mond. Nem mondanám, hogy meglepő, de mindneképpen kellemes tény. Ugyan mindig jólesik egy-két olvadozó női tekintet, de mi abban a kihívás? Ellenben Melanie-t a megközelíthetetlen jégkirálynő kategóriába se tudtam volna besorolni, ami némiképp elbizonytalantott, de nem tört le, épp ellenkezőleg, ami azt illeti. Egyre több kérdés merült fel bennem őt illetően, de már az is kiderült, ha valamit meg akar tudni, nem várja meg míg a másik tereli rá a témát. Egyenes, ezt jó észben tartani.
- Én is egymagam érkeztem, de aztán belefutottam pár ismerős arcba, bár ezekután már kicsit homályosak a dolgok... - szánom válaszként, nem szándékozva tisztázni a barátnős kérdést. Ha érdekli, had birizgálja csak a fantáziáját.
- Régóta vagy itt? - kérdezek rá végül.
|
A narancslevellem szórakoztam, és úgy hallgattam a fiút. A "sorstárs" szót hallva szélesebbre húztam a mosolyom, de nem nevettem fel. Nem volt az én kenyerem a nevetés. Legalábbis, nem szerettem mások előtt nevetni. Miért? Magam sem tudom. Egyszerűen jobb szerettem csak kedvesen mosolyogni. A további történetre elgondolkozón emeltem fel ismét a poharam. Ha jól vettem le a szavaiból, akkor, ha összefutottunk volna a bulin, bizonyára már akkor ismekerdésbe kezdünk.
- Tegnap volt itt egy buli, azon voltam... és de, egyedül voltam. De tudod, mit? Engem nem zavart... mindig is egyedül voltam. Sosem volt szükségem senkire, főleg nem bosszantó lányokra, akik folyton a fülembe visítanak, ha meglátnak egy helyes srácot... - sóhajtottam. Nem szerettem a mai lányokat. Nem voltam velük egy hullámhosszon, se ők velem. Nem egyezett az ízlésünk, nem értettünk egyet semmiben. Néha elgondolkoztam azon, hogy: van-e hozzám hasonló lány a földön? Bizonyára van, de olyan jól hangzott, hogy belőlem csak egy van. Stílusra, jellemre. De mielőtt túlságosan elmerültem volna a gondolataimban, ismét Scottra emeltem a tekintetem.
- És te? Kivel töltötted a tegnap estéd? A barátnőddel netán? Vagy haverok? - kezdtem el kérdezősködni, nem zavartatva magam. Megittam a maradék narancslevet a poharamból és egy mosollyal nyugtáztam, hogy végre túl vagyok a reggelin. Igaz, időben már lassan az ebéd következett, de nem zavart. A fiú szemeit figyeltem.
|
Vannak emberek, akiket jobban vonz a titokzatos mogorva alak, aki akkor se szól vissza ha köszönnek neki, de én nem ebbe a kategóriába tartoztam. Ugyanis ha valamit eltervezek azt meg is valósítom, és nem szeretek különösebben halogatni. Ez a célratörő hozzáállás van akinek bejön, van akinek nem, de ha esetleg az utóbbi eset állna fent, akkor sincs veszve minden. Minden esete most arra a következtetésre jutottam, hogy a lányt, Melanie-t, nem kell terelgetni, mert nem rettent el a kezdeményezésemtől. Jó pont.
- Ez esetben, igénybe venném a táraságod - mosolyogtam rá sármosan, miután biztosított, hogy nem vettem el a kedvét a reggelitől.
Talán a hasonló helyzete, vagy az a villanó barna szempár, esetleg a dús, kissé kócos hajzuhatag keltette fel az érdeklődésemet, de a mosoly nem hervadt le az arcomról amíg beszélt. Sőt mi több, újabb jó pontnak írtam fel, hogy nem harapófogóval kel kiszedni belőle a szavakat. Mindig is jobban vonzott olyan emberek társasága akik legalább látszatra fektetnek annyi energiát a társalgásba mint én.
- Sorstárs... - állapítottam meg széles vigyorral az arcomon. - Az én estém is hosszabbra nyúlt a tervezettnél. Remélem, hogy nem egymagadban italoztál. Kár lenne. - somolygok rá, a vizesflakonnal szórakozva.
- Viszont ha ugyanarról a buliról van szó, sajnálom, hogy nem futottunk össze akkor. Kicsit talán jobb formámban voltam.
|
Ha tudtam volna, hogy az idegen srác feje is hasonlóan üres, mint az enyém, azt hiszem, nevetésben törtem volna ki. De ehelyett csak ettem, amit magamnak szedtem és néha elnéztem felé. Érdekelt, ki is lehet ő. Bár, ha lett volna rajta kívül más is az ebédlőben, nem nagyon gondolkodtam volna efféle apróságokon. Bárki is az, csak engem hagyjon békén. Így vélekedtem általában. Talán ezért nem is voltak barátaim soha, csak a zenekar, amitől most is el kellett válnom, hisz ide nem tudtak velem jönni pénz hiányában. Szóval egyedül vagyok ezen a helyen, esténként, ha úgy adódik, leiszom magam és ennyi. Talán nem volt jó ötlet egyedül nekivágni ennek a "nyaralásnak", vagy minek. De most már itt vagyok és ezen nem tudok változtatni.
Mire feleszméltem, átült az én asztalomhoz az idegen fiú. Meglepve pillantottam fel rá, sietve lenyelve a falatot a számban.
- Jó reggelt... nem, nem zavarsz - mosolyodtam el kedvesen, aztán a bemutatkozásra sóhajtottam - Melanie Stonem.
Egy ideig figyeltem az arcán, szemügyre vettem a vonásait, a kócosnak tűnő haját. Vagy kócos is volt? Nem nagyon tudtam megállapítani, mindenesetre, aranyosan festett Scott. Még ettem pár falatot, mielőtt félretoltam volna a tálcát és úgy néztem ismét rá. Nem akartam sokáig csendben maradni, hisz egyik célom volt felkelteni az érdeklődését, bár azt nem gondoltam, hogy át is ül hozzám ezzel a lendülettel.
- Te is lekéstél a reggeliről, mi? - jobb valahogy nem jutott eszembe. - Tegnap kicsit kiütöttem magam, muszáj volt kipihennem az este fáradalmait... és az óra sem keltett. Illetve este elfelejtettem beállítani az ébresztőt - kezdtem el fecsegni, még mindig mosolyogva, bár ez a mosoly már sokkal visszafogottabb volt. Aztán magam elé húztam az innivalót, amit hoztam magamnak és felemelve a poharat kortyoltam belőle. Jól esett, ahogy végiggurult a torkomon a narancslé. Minden reggel ezt ittam. Valahogy boldogított a tudat, hogy egészséges cuccokat öntök magamba. Legalább reggel. Az mást, hogy este... nos, roncsolom a szervezetemet. Figyelmemet végre teljesen Scottnak szetneltem.
|
No nem, nem vagyok egy filozofikus alkat, most mégis egymagam ültem a kihalt ebédlőben és a gondolataimba merültem. Látszólag. Ugyanis a valódi tényállás szerint a fejem kongott az ürességtől, nem kötött le semmi, nem akadt érdemleges ami szöget üthetne benne, csak arra tudtam gondolni, hogy talán vissza kéne mennem a szobámba aludni még egy kört, de akkor csak újra elfecsérelnék egy napot a nyárból. Nem mintha az alvás haszontalan volna, nem ez volt a nézetem, egyszerűen ezt a napot nem akartam erre szánni, hátha lemaradnék valamiről, hiszen a fene se tudja...
Ígyhát maradtam, ittam a vizemből, ami ritkaság, már mint a víz nálam, de most jól esett és vártam, hogy történjen valami, bármi, bár erre nem adtam sok esélyt a lehangolóan csendes ebédlő falain belül.
Talán ezt megcáfolandó, léptek neszezése ütötte meg a fülem, mire sután a hang irányába lestem, bár csak egy pincér ténykedésének gondoltam először. De nem, más látvány fogadott, a lány talán hozzám hasonlóan későnkelő, vagy csak simán éhenkórász, ez így első ránézésből nem derült ki.
A szemem sarkából figyeltem aogy leül az egyik közel eső asztalhoz a tálcájával és megpróbáltam beazonosítani. Ösztöndíjasnak tippeltem volna, mert nem volt különösebben ismerős, de mintha láttam volna valamelyik bulin, esetleg valamelyik folyosón, de a memóriám nem volt különösebben segítőkész ezen a téren.
Profilból csak a gesztenyebarna hajzuhatagát tudtam szemügyre venni, ami az arcát keretezte, így végül úgy döntöttem, hát ugorjon a majom a vízbe, legalább megtudom kivel van dolgom. Fogtam a vizemet, rácsavartam a kupakját és átültem az ő asztalához, vele szemben foglalva helyet.
- Jó reggelt - vigyorodtam el, a jobbik fajtából. - Remélem nem zavarok... - ez nem volt különösebben kérdés jelelgű, de meghagytam neki a lehetőséget, hogy megpróbáljon lekoptatni ha gondolja. Legfeljebb biztosítom róla, hogy nem gondolja komolyan.
- Scott Frewen - mutatkoztam be készségesen.
- Nekem kihez is van szerencsém?..
|
Későn keltem. Túl későn. Az előző esti buli túl sokáig tartott és én túl sokat is ittam, így muszáj volt rendesen kialudnom magam. Mikor felkeltem, az órámra nézve hamar rájöttem, hogy a reggelinek már rég vége, azaz nem kapok semmi ehető kaját. A gyomrom viszont korgott. Először arra gondoltam, hogy rendelek valamit a szobaszervíztől, de ösztöndíj ide vagy oda, annyi pénzem nincs, hogy hülyeségekre költsem. Ez pedig jelenleg annak bizonyult. Így hát kimásztam az ágyból, emberi ábrázatot festettem magamra és lemásztam az ebédlőbe. Legalábbis próbáltam, de az ebédlő bejáratánál meg is torpantam. Elég kihalt volt az egész terem, néhány pincéren kívül nem szaladgált ott senki, kivéve egy ismeretlen fiút. Valószínű ő is lemaradt a reggeliről, legalábbis nem volt nála semmi ehető. Csak egy ásványvíz. Bevallom, nekem sem jött volna rosszul egy üveggel. Közelebb lépkedtem, majd az önkiszolgáló részleghez totyogtam. Fogtam egy tálcát is természetesen, hogy arra pakolhassak némi ehető dolgot. Amint végeztem egy asztalhoz mentem, ami nem messze volt az idegen sráctól. Bár valahonnan ismerős volt, nem tudtam rájönni, honnan. De a másnaposság adta érzés elvette a gondolkodástól a kedvem, így hozzáfogtam az evéshez. Néha viszont elpillantottam a fiú felé. Kíváncsi voltam, felkeltem-e az érdeklődését annyira, hogy köszönjön, vagy biccentsen egyet.
|
Nem egyszer tituláltak már hétalvónak, és én nem is tagadtam. Felkelek ha jól esik, vagy ha már kialudtam a másnaposságot, de egyszer sem hamarabb, esetleg ne adja Isten: más kedvéért. Vannak persze kivételek, amik erősítik a szabályt, de ez a mai nap, nem oda tartozik. A reggelit jócskán lekéstem, az ebédhez meg még korán van, de nem zavartatom magam különösebben, fogtam magam és felfedeztem az önkiszolgáló részleget, hátha találok legalább valami hideg kaját, az is jobb a semminél alapon.
Útközben elkaptam egy pincérnőt, hátha valami ehetővel is meg tud dobni a készülő ebédből, de nem jártam sok sikerrel, hiába mosolyogtam rá szépen, nem volt jó hangulatában. ~ Panaszt tegyek? ~ A lustaságom kerekedett felül, így maradtam ahol vagyok, fogtam egy ásványvizet - miután megállapítottam, hogy aligha vagyok éhes - és leültem az egyik üres asztalhoz.
Mikor felkeltem még fájt a fejem, úgy éreztem visszahúz az ágy, de azért nem terveztem mára imidzsrombolást így némiképp összeszedtem magam mielőtt elhagytam a szobát. Az ábrázatom emberibb lett, a hangulatom nem egészen, de az legalább nem látszik, s ha szerencsém van, hamar el is múlik, csak találnom kell valami szórakozást.
|
- Hát, ha már az asszony keresi a kenyeret a háznál. - nevettem. - Akkor az asszony meg is érdemli a pihenést. - Igazából nekem is jó, veled lenni. Csak gondoltam beiktathatnánk egy romantikus vacsorát a kihagyott napok bepótlására. De lehet hogy nem lesz erőm ma már. Vagy ha későn ébredek fel, kereshetnénk valami szórakozó helyet. De most gyere, mindjárt összeesek. - játszottam a "hullát és nevetve magammal húztam barátnőmet a szoba felé.
|
 -Te mindig úgy elkényeztetsz, meg sem érdmlem.-néztem Jasonre. Közelebb húzott, s én közelebb léptem hozzá. Mellkasára tettem a kezeim, és ujjaimmal babrálni kezdtem ott.
-Bőven megelégszem azzal is ha csak veled lehetek, nem kell elmennünk sehová.-néztem fel szürkéskék szemeibe.
Bizonyára neki furcsább volt, hogy nem akarok mindennap extra programokat, de attól féltem eegy idő után azt hinné csak azért vagyok vele hogy ilyenekre eljussak.
-Hát ha nem zavarok, és egyetlen rokont sem hívtál mára, akkor benne vagyok.-vigyorodtam el.
|
- Gyere, aludj velem. - mosolyogtam, majd közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. - Szerintem te se vagy túl fitt, aztán délután még ha van erők elmehetnénk búvárkodni vagy valahova ahova kedved van. Olyan nagy kint a hőség hogy biztos hogy nem mozdulok ki délutánig a szállodából, nem lehet kibírni odakint. - sóhajottam, majd kitekintettem az üveg ablakon. Az összes a hűvös medence mellett hűsölt az árnyékban. - Szóval, hogy döntesz?
|
-Tudod hogy csak viccelődtem.-vontam vállat vigyorogtam. Igazán szerettem mikor, kicsit komolyabban vette a szavaim, és kissé-már-már pökhendi módon magyarázott el nekem dolgokat. Szerintem ezért szerettem belé. Mosolyogva figyeltem a mozdulatait, ahogy feláll, majd hasonlóképp tettem én is.
-Szörnyű! Egészen hajnali nyolckor,-nevettem Jasonön.
-Szerintem még egy napot ki kell bírnod...-pillantottam rá kedvesen.
-ha gondolod szívesen örzöm az álmod!- kuncogtam.
|
- Tud. Ha akar. És néha akkor is ha tudja, hogy ez fontos nekem. - vigyorogtam. - De tényleg csak nagyon néha. - nevettem. - Hát figyelj, egy exmodellel miről akarsz beszélni? A környezetvédelemről vagy a dollár árfolyamáról. - vigyorogtam. - Viszont ne sajnáld hogy elmegy, mert a végén még a nyakunkon marad. - felálltam az asztaltól. - Olyan rohadt fáradt vagyok, anya három napon keresztül mindennap 8-kor kirángatott az ágyból! Érted? 8-kor. - tetettem felháborodást. - Kivagyok nagyon. - sóhajtottam. - Minden vágyam egy jó nagy alvás. Meg persze te. - mosolyogtam és megcsókoltam a lányt.
|
Már az is meglepő volt számomra, hogy a beszélgetés folytatódott, de mikor újabb programot ajánlott Anne, akaratlanul is elmosolyodtam.
- Ha tehetem, itt leszek.-volt a barátságos válaszom, majd egy biccentéssel elköszöntem a nőtől, hiszen indulni készült.
Kettesben maradtam Jasonnel.
-Elfelejtetted említeni, mennyire kedves is tud lenni.-fordultam egyből hozzá, mikor Anne már hallótávolságon kívül ért. Fülig ért a szám.
-Nem...nem volt vészes.-mosolyogtam a férfire, és a vállára hajtottam a fejem.
-Talán még sajnálni is fogom, hogy elmegy... Kevés emberrel beszéltem aki ennyire otthonosan mozog a divatvilágban.-csipkelődtem kicsit barátommal.
|
[31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés